Mesébe illő birsalmát találok a zöldségesnél. Az idei terméssel sok bajom volt, ami rövid időre elvette a kedvemet a további próbálkozástól. Az ajándékba kapott, külsőre hibátlan gyümölcsökből sajnos annyit kellett lefarigcsálni a kukacok és hibás részek miatt, hogy a legutóbbi lekvárfőzésünk Máriával felért egy mazochista társaság klubgyűlésével, de végül a röpke 7 óra alatt 13 üveg mézsárga vaníliás birslekvár lett a küzdelmünk eredménye.
Úgy érzem, nem adhatom fel a birs és köztem kialakuló bimbódzó barátságot, megveszem a gyümölcsöt, krémlevest főzök belőle, és a pillanatnyi inspirációt követve friss gyömbérrel fűszerezem. Nemrég még az indián nyár melengető napsugarait élveztük, tegnap az első hóesésben gyönyörködtünk, ma pedig ködfelhőbe burkolózott a táj. 
A hely ugyanaz, mégis minden egyes nap más.
Néha elgondolkozom azon, hogy vajon hogyan lehet, hogy az évek során gyökeresen változik meg az, ami örömet okoz, ami boldoggá tesz, vagy inspirál. Vajon a minket ért események és körülmények hatnak ránk, vagy ez csak az út, amely önmagunk valódi megismeréséhez vezet?
Mindig is nagyon szerettem a mozgalmas életet, és azt gondoltam, hogy az állandóság olyan, mint egy saját magamra kötött kényszerzubbony. Minden lehetőséget megragadtam, hogy az élet véletlenül se legyen unalmas, utaztam a világban, új illatok, ízek és benyomások után kutatva, kicsomagoltam, becsomagoltam, költöztem egyik helyről a másikra, keresve valamit, néha nem is tudtam, hogy pontosan mit. Időnként, ha éjszaka felébredtem, percekig gondolkodtam, hogy hol is vagyok, és megkönnyebbültem, ha a sötétben rájöttem, merre van az ajtó.
Nem féltem semmitől, illetve csak egyetlenegytől: a szürke hétköznapoktól.
A folyamatos új ingerek bizsergetően hatnak az emberre, és néha amolyan lebegés-féle állapotba juttatják. A mélység megismerésére nincs elég idő, de nem is baj, hiszen úgyis továbbállunk. Nincs múltunk, csak jelenünk, a jövőt pedig már más helyre tartogatjuk.
Nem tudom, pontosan mikor is fáradtam el. Valahol útközben történhetett. Aztán egy váratlan találkozás egy ismeretlennel sok mindent megértetett velem.
Recepciósként dolgoztam Málagában, egy kis hostelben, amit egy rendkívüli pár álmodott meg, valahol egyszer útközben a caminon, a Santiago de Compostelaba vezető úton. Különleges hely volt ez, a város központjában, de mégis egy kicsi, alig észrevehető mellékutcában. A tipikus turisták mellett sok volt a magányos utazó, egyedül érkeztek, és hozták magukkal a történetüket. Idegenek voltunk egymás számára, de mégis, mintha valami láthatatlan szál összekötött volna minket arra az időre, amíg ott tartózkodtak.
Az ötvenes éveiben járó hölgyet Minoo-nak hívták. Ő sötétbarna hajú volt, én szőke. Ő barna szemű, én kék. Ő amerikai állampolgár, én magyar. Ő muszlim, én katolikus. Látszólag semmi közös nem volt bennünk, de hamarosan kiderült, hogy bizony a látszat néha csal. Ott, Málagában néhány napra a sorsunk keresztezte egymást, aminek az okát csak később értettem meg.
Minoo Iránban nőtt fel, aztán bejárta a világot. 15 évig Olaszországban élt, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol keményen dolgozott és megkapta az állampolgárságot. Szerette a munkáját, motivációs trénerként munkanélkülieknek segített egy új élet alapjait lefektetni. Valami mégis hiányzott neki, így visszatért Európába. Egy helyet keresett, ahol boldog lehet. Egy igazi otthont.
A málagai látnivalók mellett sok minden szóba került a néhány napnyi ott-tartózkodása alatt. Én segítettem a bőröndjeivel, ő pedig megkínált az ebédjéből és közben kérte, meséljek, hogy milyen Málagában élni.
– Igen, tényleg szép hely- helyeselt, amikor a város erényeit soroltam. Beszélgettünk a sok lehetőségről, a tengerpartról, a mindig napos és meleg időjárásról, és egymást bíztattuk, hogy milyen ideális hely ez egy boldog élethez. Valami mégis hiányzott.
Rövid hallgatás után Minoo megszólalt.
– Tudod mi a furcsa? Irán kultúrája, szokásai már annyira távol állnak tőlem. Egy teljesen más világ, ha ott vagyok, el kell takarnom magam, és én nem is gyakorlom a vallást….de mégis, ha hazamegyek úgy érzem, tartozom valahová…- gondolkozik el. Aztán váratlanul rám néz, reménysugárral a szemében és megkérdezi: Mit is meséltél, merre jártál múlt hétvégén?
-Antequerában.
– Na, és az milyen hely?- kérdezi izgatottan, egy kis reménnyel a hangjával, hátha ott található a boldogság forrása.
– Hát, szép…- válaszolom szomorúan, mert arra gondolok, hogy milyen jó lett volna azt a tapast megosztani Áronnal, amit a mór időkből származó vár mellett elfogyasztottam aznap, és Beeper se jöhetett el velem, mert nem engedték fel a buszra.
– Ó értem… Csak egy másik szép hely, igaz? – teszi fel a kérdést, mintha a gondolataimban olvasna.
Némán nézünk egymásra, és egyszerre mindketten megértettük.
Sok szép hely van. Otthon pedig csak egy.
Mikor tovább indult, megöleltük egymást, és elmorzsoltunk egy könnycseppet.
Bár nem tudom, hol van most Minoo, de bízom abban, hogy a lelke megnyugvásra és otthonra lelt, bárhol is legyen az.
Rá gondolok, amikor a besűrítem a birsalmalevest, és arra, hogy végre békésen ébredek reggelente ugyanabban az ágyban annak tudatában, hogy az ajtót most már mindig ugyanott találom meg, és az életem hátralévő részét ebben a pici, hatszáz lelket számláló faluban tervezem leélni. Ez a gondolat ijesztő is lehetne, de már egy cseppet sem az, épp ellenkezőleg.
Meglepő felfedezéseket tehet az ember, ha a díszletet nem változtatja. Elkezdi a felszín helyett mélységében látni a világot, mintha egy új dimenzió nyílna meg. A jövőbeni kalandok ígérete helyett az itt és most van, így van idő megfigyelni az apró részleteket. A jelennek hirtelen súlya lesz, mert nem hagyhatjuk magunk mögött, itt válik majd múlttá. Ha jól gazdálkodunk a jelen pillanatával, akkor kincsként őrizhetjük, ha rosszul, akkor cipelhetjük egy életen át, és a hely mindig emlékeztet majd rá. Ez egyszerre felelősség és lehetőség.
Ahol gyökeret eresztünk, ott egy helyen ér össze a múlt, a jelen és a jövő. A fáink történeteket mesélnek, először csak Rózsi néniről és Jóska bácsiról, a nagymamám testvéréről és a férjéről, akik előttünk lakták a házat, majd szép lassan mi is beleszövődünk a történetek fonalába.
Talán a messzi, távoli jövőben az öreg almafa- aki igazán szívós és ellenálló típus- elmeséli, hogy az a szőke, hóbortos nőszemély milyen lelkesen ásta a kerítés melletti ágyást a málnának, hogy talicskával hordta fel a fűkockákat a meggyfa alá, amolyan falusi gyeptéglaként. Talán azt is elmondja majd, hogy ez egy olyan család volt, ahol a kutya traktorra ült és füvet nyírt a férfival, és hogy azóta se láttak a kert fái olyan cicát, amelyik a kutyával fut le versenyt a patakig, aztán gazdaaszonnya hívó szavára a lába mellett haladva sétál vissza a házhoz
“Furcsa, egy páros volt, igen sok szőke és vörös beütéssel”- mélázik majd el a almafa, majd hozzáteszi. “Azért egy dologban biztos vagyok… Átkozottul szerették ezt a földet. “
Birsleves gyömbérrel
Hozzávalók:
400 g (1 nagy vagy két kicsi) birsalma
200 g (2 kisebb) pogácsaalma vagy valamilyen savanykásabb almafajta
700 ml víz
80 g kristálycukor
2 teáskanál liszt
1 teáskanál vaniliás pudingpor
150 ml tejszín vagy tejföl
1/2 citrom héja és leve
2 teáskanál frissen reszelt gyömbér
A citrom héját lehámozom, a fehér részt eltávolítom egy éles kés segítségével. A birsalmát meghámozom, a magházát eltávolítom és vékony szeletekre vágom. Felteszem a vízzel, a cukorral és a citromhéjjal főni. Közben meghámozom az almát, kivájom a magházát és vékony szeletekre vágom, és amikor a birsalma már puha, hozzádobom és pár perc alatt puhára főzöm. Eltávolítom a citromhéj darabokat, hozzáadom a gyömbért és botmixerrel pépesítem. Visszateszem főni, közben a tejszínt csomómentesre keverem a liszttel és a pudingporral, egy kis forró levest hozzáadok hőkiegyenlítés végett, majd állandó keverés közben beleöntöm a levesbe. Még pár percig főzöm, hogy kissé besűrűsödjön, majd leveszem a tűzhelyről, beleöntöm a frissen facsart citromlevet. Melegen, langyosan vagy hidegen tálalom. 
