Egy szakács, egy vidéki ház, egy fényképezőgép

 

Az Emlékek ízének ötlete 2015 februárjában született meg Málagában, Spanyolországban. Odakint 14 fok volt a jól megszokott állandó napsütéssel és zsivajjal. Tervezhettem volna újabb andalúz felfedezőtúrákat vagy a következő megfőzendő spanyol specialitást, de a gondolataim valahol egészen máshol jártak: a bakonyi falucskában, ahol a nagymamám született és felnőtt. A kert végében folydogáló patakra gondoltam, a gyümölcsfákra és arra, hogy jó lenne a saját bokrunkról szedni a málnát. A házikóra, amelyet a harmincas években emeltek és a nagymamám elmeséléséből tudom, hogy az egész falu összefogott és összehordták a környékből a köveket, hogy megépülhessen. Magam előtt láttam a cserépkályhát, a nyári konyhában a sparheltet és a lekvárfőző üstöt. A tálalószekrényt, amelynek egyik eltört üvegét az idők során egy teljesen eltérő pöttyös üveglappal helyettesítették és amiről csak éppen annyira kopott le a festék, hogy megvillantsa eredeti zöld színét…
A gondolat ezután hónapokig nem hagyott nyugodni, az éjszaka kellős közepén is felébresztett és jegyzetelésre késztetett. Valószínűleg van abban némi irracionalitás, hogy valaki elvágyik a mediterrán tengerpartról egy olyan helyre, ahol a környéken a legkomolyabb mínuszokat mérik minden télen és ahol garantáltan elég sok időt kell majd ásással, fametszéssel és hasonló nyalánkságokkal foglalkozni. De a szívnek nem lehet parancsolni, főleg az én szívemnek nem, amelyik egyre türelmetlenebbül és sürgetőbben jelezte, hogy indulni kell.
Közel egy évvel később itt vagyunk, miután egy kis furgonnal átszeltük Európát. Amikor kora reggel lehajolok a kerítés lábához, hogy átengedjek egy átszökött tyúkot a szomszédba, az pedig ugródeszkának használva a hátamat dobbant egyet és átrepül…Nos, ilyenkor egyértelműen kijelenthetem, hogy megérkeztünk.
Eltűnt idő nyomában járok, abban a korban, amikor még volt idő az ebédlőasztalra kihúzni a rétestésztát, dagasztani a kenyeret, nyári éjszakákon tüzet rakni a kertben és történeteket mesélni, vagy pokrócra feküdve megszámolni a csillagokat. Felfedezni a régit, ötvözni az újjal, az időnek újra lassan, nem kapkodva tartalmat adni. Megízesíteni a pillanatot a mában, amire jó lesz emlékezni a holnapban.
Nem teszünk majd mást, csak a dolgunkat: újra életet adunk a kertnek, az öreg gyümölcsfáknak, a bozótot kicsit megfinomítjuk, hogy gyönyörködhessünk a patakban. Egyszerre lesz a gyökereinkhez való visszatérés, de egyben valami újnak a megteremtése is. A ház arra vár, hogy élettel töltsem meg, a konyhát ételekkel, a blogot pedig ízekkel és emlékekkel. Főzőkanál és fényképezőgép a kézben, indulhat az utazás…
Fogadjátok sok szeretettel, remélem, szívesen velem tartotok ebben a felfedezésben.
Szeretettel,
Judit