Mindenszentek és gesztenyepüré

A Mindenszentek és a Halottak Napja nálunk nem múlhat el gesztenyepüré nélkül. Talán szokatlanul hangzik ez a párosítás, bár talán érthető is, hogy ilyenkor miért van szükség arra, hogy az ember egy kis édességgel felmelegítse a szívét. Gyerekként a veszteséget nagyon nehezen tudtam feldolgozni, különösen imádott nagypapámét, aki miatt mindig egyre nehezedő szívvel és leszegett fejjel bandukoltam a családom mellett, amíg el nem érkeztünk a sírjához. A testvérem nehezen viselte, ha szomorúnak látott, így egyik évben váratlanul úgy döntött, hogy nem hagyja, hogy ismét magával ragadjon a mélabú. Karon fogott, a lépéseinket egymáshoz igazítottuk és a szüleink előtt néhány lépéssel haladtunk végig a megszokott útvonalon. Vicces történeteket mesélt és cukkolt, egészen addig, amíg hangosan nem kezdtem nevetni, ami persze felháborító viselkedés egy temetőben és jó néhány rosszalló tekintetet bezsebeltünk érte. Meglepő módon még a szüleink is -akik szigorúan az illedelmességre neveltek minket- elnézték nekünk a huncutkodást, gondolom, megkönnyebbültek, hogy az üveges tekintetű hallgatásomat megtörte valami.
A nővérem találta ki, hogy készítsünk gesztenyepürét, ha hazaértünk, talán biztos akart lenni benne, hogy otthon se állok neki szomorkodni. Az édes gesztenyepüré a frissen felvert tejszínnel annyira jól tudott esni azután, hogy átfáztunk attól a hideg, metsző széltől, ami a város szélén levő temetőben annyira kegyetlenül tud fújni. Azóta ez hagyománnyá vált nálunk, közben pedig Edinek hála, én is változtam. Már nem bandukolok leszegett fejjel egyre nehezedő szívvel, bár a papám sírján már két név szerepel. Emlékezem, és gondolatban mesélek. Nekik. Hogy milyen szép most a táj. És hogy ha hazamegyünk, gesztenyepürét fogunk készíteni. És hogy milyen jó egymásba karolni a testvéremmel és az, hogy már Áron is itt van velem. Áron, aki tavaly hajlandó volt arra az őrültségre, hogy késő este útra keljünk, mert úgy éreztem, hogy muszáj lefényképeznem azt a csodát, ahogy a bakonyi hegyek tövében fekvő kis falunk temetőjében égnek a gyertyák.
Idén úgy döntök, hogy még különlegesebbé teszem az ünnepet, házi gesztenyemasszát készítek. Meglehetősen macerás megpucolni a gesztenyét, de az íz mindenért kárpótol, akár teszek hozzá egy kis rumot, vagy hagyom, hogy az íze önmagában érvényesüljön. Az emlékezés is benne van, előkerül Mami húsdarálója és burgonyatörője, így egy kicsit ő is ott van velem, ahogy ledarálom a gesztenyét, összekeverem a cukorsziruppal, majd a burgonyatörőn áttört masszát a poharakba rendezem.

Gesztenyepüré házilag
Hozzávalók:
1000 g gesztenye
200 g cukor
30 ml víz (vagy részben rum)
1/2 vaníliarúd
400 ml tejszín
4 kk. porcukor (vagy ízlés szerint)

A gesztenyét megmosom, és a domború felén kereszt alakban bemetszem a héját. Hideg vízben felteszem főni és nagyságtól függően forrástól számítva kb. 30 perc alatt puhára főzöm. Úgy tudhatom, hogy megfőtt-e, hogy egy szemet félbevágok, ha lisztes állagú a közepe, akkor kész. A forró vízben hagyom, és mindig annyit veszek ki szűrőkanállal, amennyit megpucolok, így könnyebb lesz lehámozni. Néha szerencsésebb vagyok, és majdnem egészben megmarad a szem, néha csak darabokban, de ez esetben teljesen mindegy, hiszen úgyis le fogjuk darálni. Húsdarálón ledarálom, majd a cukorból és a vízből a vaníliarúddal sűrű cukorszirupot főzök, majd a masszához keverem. A tejszínt kemény habbá verem a porcukorral, a gesztenyemasszát burgonyatörőn áttöröm és felváltva a tejszínnel egy üvegpohárba rétegzem. Ha előre szeretnék készülni, a masszát lefagyaszthatom, majd tálalás előtt előveszem tíz perccel és citromreszelőn lereszelem.