Aki belekóstolt, az tudja, hogy egy házfelújítás- legyen az kisebb vagy nagyobb- olyan mint egy hullámvasút. Van, hogy csak hagyjuk, hogy a lendület vigyen élvezve a pillanatot és sejtve, hogy életünk egyik felejthetetlen élményét éljük éppen, de bizonyos helyzetekben viszont arra gondolunk, hogy ha lehetne, rögtön megállítanánk a hullámvasutat és kiszállnánk.
Aztán váratlanul történik valami- néha egészen apróság- és újabb lendületet kapunk.
Hétvégén padlást pakolunk, mivel a majdani új tető alatt padlásszobát szeretnénk majd kialakítani. Már korábban beszámoltam arról, hogy mennyire szeretem a ház ezen sarkát, és bár némileg szelektáltuk már a kincseit, még mindig távol vagyunk attól, hogy egy kiürített helységet tudjunk átadni a kivitelezőnek.
Állok a félhomályban, igyekszem kicsiket lélegezni a poros levegőből, Áron pedig a létra alján várja, hogy leadogassam azokat a dolgokat, amiket nem tudunk megmenteni. Törött cserepeket, csődarabokat, megmaradt csempéket. Reménykedem, hogy nem nyúlok bele egy darázsfészekbe, vagy nem találkozom össze egértetemmel. Egyszer csak a cserepek és a szarufa között felfedezek valamit. Kihúzom, letörlöm róla a port. Egy fekete borítós öreg könyv, itt-ott már egérrágta, szinte megbarnult lapokkal. Mi lehet ez? Kinyitom és meglátok egy klasszikus zsinórbetűs írást a belső borítón, ahogy egy kéz gondosan beleírta a nevét és két dátumot, egyet az elejére, egyet a végére. 1939. VI. 18. 1942. I. 4.
A dédnagyanyám gót betűs német nyelvű imádságos könyvét találtam meg.
Alig kapok levegőt, izgatottan kiabálok Áronnak, hogy “ Úristen, nem hiszed el mit találtam”, majd még egy pár káromkodással is megspékelem a mondandómat. Kapaszkodom le a létrán, hogy a napfénynél mindketten meg tudjuk nézni. Óvatosan letörlöm róla 80 év porát, lapozgatjuk a megsárgult oldalakat és kérdezgetjük egymást. “Vajon mi lehet a két dátum? És miért rejtették el a tetőn? A kitelepítés miatt? Titkolták, hogy svábok? “
A pakoláshoz hirtelen kétszer annyi erőt és kedvet érzek, lelkesen rakosgatom a faládákat, amiket majd fel szeretnék újítani, a demizsonokat és savanyúságos üvegeket, amik majd a pincébe kerülnek. Akkor még nem tudom, hogy aznap választ kapok az egyik kérdésemre.
Hazafelé felhívom Erzsit, Áron anyukáját, aki a szomszédos sváb faluból származik, és aki minden sváb hagyomány és titok tudója. Elmesélem neki, hogy mit találtam, és csak annyit mond:
“ Hát igen, ilyen helyeken szoktak ezek lenni…”
“ Na, de miért rakták oda…? “ – kérdezem izgatottan.
“Hát a védelem miatt Juditkám”- válaszolja Erzsi- “ a régi öregek hite szerint az imádságos könyv megvédi a házat. Majd Nektek is vissza kell tenni, ha kész az új tető…. ne felejtsd el!- figyelmeztet Erzsi búcsúzóul és nekem könny gyűlik a szemembe, amihez azt gondolom, nem kell magyarázatot fűznöm. A dátumok rejtélye még megfejtésre vár és bízom benne, hogy ha sikerül, akkor közelebb visz ahhoz, hogy megtudjuk, mikor épült a házunk.
Egy ilyen eseményt meg kell ünnepelni. Ezen a héten mindenképp valamilyen csokis dolgot szerettem volna sütni, Áron kedvéért, aki annyit dolgozik és tesz azért, hogy a kicsi ház hamarosan újra otthonná váljon. Egy olyan igazi, békebeli csokitorta jelenik meg lelki szemeim előtt és már veszem is elő az antikvár szakácskönyveimet. Akkor még nem tudom, hogy milyen, már-már majdnem konyhai katasztrófába torkolló eseményeket idézek elő ezzel a döntésemmel és hogy majd milyen kanyarokkal és kitérőkkel születik meg a blogbejegyzés. Lapozgatok, olvasgatok, gondolkozom.
Dobos C. József “franczia chokoládé-torta “ receptje így kezdődik: “560 gramm mandolát négy egész tojással jól eldörzsölünk, 490 gramm törött cukorral összekeverjük és 20 tojásnak a sárgájával fél óráig kavarjuk, 12 tojás fehérét keményre verve…”- Hüledezve megállok, jó, hogy békebelit szeretnék, de talán nem ennyire gazdagot, 24 tojással és fél kiló mandulával…
Tutsek Anna receptje szimpatikus a Katóka szakácskönyvéből, de miután végigjárom Veszprémet az egyik alapanyag, a burgonyaliszt után, és öt üzletben sem találok, feladom.
Bánffyhunyadi Hunyadi Erzsébet menti meg látszólag a helyzetet, mandulás csokitortájával, de csak látszólag. Gondosan kimérem az alapanyagokat, a receptet követve összekeverem a cukrot a vajjal és a tojással, majd amikor hozzáöntöm a mandulát, érzem, itt baj lesz. Sűrű, kemény masszát kapok, és még a 200 g reszelt csokit hozzá se kevertem, nem beszélve az öt tojás felvert habjáról. “Itt valami komoly átverés van”- morgok egyre növekvő feszültséggel és kézzel dolgozom bele a tojásfehérjét a masszába.
Nos, azt hiszem, ez az a helyzet, amit jól illusztrál a párbeszéd a Julie & Julia című filmben, amikor Julia Child megkérdezi Irma Rombauert, hogy hogyan tudta megírni a könyvét egy év alatt a receptek tesztelésével együtt, amire ő azt válaszolja. “ Őszintén szólva nem teszteltem minden receptet, az rengeteg munka lett volna! ”. Biztos vagyok benne, hogy az én néhai Erzsébet szakács-cukrásztársam ezt a mandulás csokitortát sosem sütötte meg. “Halottakról vagy jót vagy semmit”, tanították a szüleim, ezért gondolatban csak “kis huncutnak” nevezem az írót, és nagy levegőt véve elgondolkodom rajta, hogy most hogyan tovább. Hunyadi asszony tortája- nem meglepő módon- olyan kemény, hogy embert lehetne vele ölni.
Közvetve Kata barátnőm menti meg a helyzetet. Eszembe jut az a francia csokoládétorta recept, amit pár hónapja küldött nekem, és amiből egy nagyon finom- és nagyon gyorsan fogyó- végeredmény született. A francia csokitortát használom sorvezetőnek, bár az egy liszttel készült verzió. Megtartom Erzsébet arányait a mandulát kivéve, aminek a mennyiségét erőteljesen lecsökkentem, és lecsípek a cukorból is, csak a magam kedvéért.
Viszont onnantól kezdve új receptet írok. A csokit nem lereszelem, hanem megolvasztom és úgy adom a felhabosított cukor-vaj pároshoz, majd a jelentősen lecsökkentett darált mandulát a felvert tojásfehérjével felváltva adagolom a tésztához. Ahogy lágyan átkeverem a tésztát, már érzem, hogy tökéletes lesz. Nagyon csokis, sűrű, krémes, ahogy egy mandulás csokitortához illik. A teteje bereped, de ez természetes, és nem akarom elrejteni se csokimázzal, sem porcukorral, sem tejszínhabbal. Így szeretem, a tökéletes tökéletlenségében.
Mandulás csokoládétorta, kicsit másképp
Hozzávalók:
200 g étcsokoládé
170 g porcukor
150 g szobahőmérsékletű vaj
5 tojás, szétválasztva
80 g darált mandula
Előmelegítem a sütőt 180 fokra. Vízgőz felett megolvasztom a csokoládét. A cukrot a vajjal habosra keverem és lassan csorgatva hozzáadagolom a csokit. A tojásokat szétválasztom, a sárgáját hozzákeverem a csokis keverékhez, a fehérjét pedig kemény habbá verem. Felváltva a tojásfehérjét és a darát mandulát kicsinyenként hozzáadagolva lágyan belekeverem a tésztába. Kivajazol és kilisztezek egy 20 cm átmérűjű kivehető aljú tortaformát, vagy ha tapadásmentes bevonatú formát használok, akkor csak az alját vajazom meg egy kicsit és kibélelem egy sütőpapír darabbal, így könnyebb majd kivenni. 30-40 percig sütöm, amíg a teteje már repedezni kezd és látszik, hogy száraz.
