A holmijaink két garázsban, a házunk aljzata húsz centi mélységig kiásva és konténer áll a kertben az éppen érő cseresznyefa alatt. Röpke két hét alatt felfordult az egész életünk, amikor egy csőtörés után kiderült, hogy elkerülhetetlen a teljes csővezetékrendszer cseréje. Ha viszont már ki kell költöznünk, akkor minden olyan munkára sort kéne kerítenünk, amit valószínűleg évekig halasztgattunk volna. Egy 80-90 éves ház öreg ház, ezt tudtuk eddig is, csak reméltük, hogy még bírja velünk néhány évig, mondjuk addig, amíg újra rá tudom magam venni arra, hogy kartondobozokat lássak magam körül. A kicsi ház viszont úgy tűnik, hogy megújulni vágyott és arra, hogy az életében egy új szakasz kezdődjön. Jó néhány szakértői véleményt meghallgatunk és megkönnyebbülünk, mikor kiderül, hogy olyan erősen és jól lett megépítve a második világháború környékén, hogy szolgálni fog minket még akár száz évig is…
A kezdeti sokkhatás után kezdjük megszeretni a gondolatot, hogy úgy alakíthatunk most a házon, hogy közben megőrizzük az értékeit és azt a bizonyos megfoghatatlan valamit, ami összeköt vele minket kezdettől fogva. Szinte már egy külön személyiségként kezeljük, mintha lelke lenne, és meg vagyok arról győződve, hogy van is. Mikor a rombolás első lépéseit megkezdik, szinte fizikai fájdalmat érzek és jó néhány könnycseppet elmorzsolok. De sokszor rombolásra van szükség, hogy aztán valami új születhessen és azt is megfigyeltem már az életem során, hogy ha túl sokat hezitálok egy döntésen, akkor a sors segít meghozni. Viszont akkor már olyan drasztikus módon, hogy ne tudjak semmiképp kihátrálni.
Így aztán nekiállunk a feladatnak. Előkerülnek azok a bizonyos kartondobozok, pakolunk, csomagolunk és ketten négyfelé futunk, hogy minden összeálljon ahhoz a bizonyos várva-várt visszaköltözéshez.
Az eszközeim már dobozokban, mindig az hiányzik, amit épp még nem vettem elő és még keresem a helyemet ebben az átmeneti élethelyzetben. Viszont a blog nem maradhat tartalom nélkül, így kimegyek a most szomorú képet mutató kicsi házhoz és szedek annyi cseresznyét, hogy süthessek Nektek cseresznyés lepényt. A recept a Váncza-féle “A mi süteményeskönyvünk” című szakácskönyvből való, amit Áron szerzett nekem egy antikváriumból néhány évvel ezelőtt, és ami olyan kicsi, hogy kényelmesen elfér a tenyeremben. Úgy tűnik, egy sikeres könyvről van szó, mert a Váncza-receptek szinte fogalommá váltak, még Mami is szokta emlegetni őket. Az egykor többek között sütőport és vaníliás cukrot gyártó cég 1925-ben adta ki először a könyvet, amely aztán számos kiadást ért még meg. A végeredmény számomra is meglepetés, de a lepény már sülés közben nagyon bíztató illatokat áraszt. A tészta éppen annyira ropogós, amennyire kell, és tökéletes arányban van azzal a komoly mennyiségű cseresznyetöltelékkel, amit a recept előírt.
Hálás vagyok, hogy Anyu konyhájában folytathatom a sütés-főzést, éjjelente pedig álmomban a kicsi ház helységeit járom végig. Tágasabbak és kényelmesebbek mint régen, süteményillat száll a levegőben és beszélgetés és nevetés hangja visszahangzik az ebédlő felől.
“Finom cseresznyéslepény”
(a Váncza-féle “A mi süteménykönyvünk” c. könyvben megjelent recept alapján)
Hozzávalók:
500 g liszt
300 g vaj
10 g sütőpor ( az eredeti recept egy csomagot ír, de akkor a sütőpor kicsit más kiszerelésben jelent meg, 10 g-os zacskókban)
1 késhegynyi só
3 tojás
1 csg. vaníliás cukor ( az eredeti fél csomaggal szemben én növeltem a mennyiséget)
1000 g cseresznye
200 g porcukor
1 késhegynyi fahéj
1 tojássárgája a kenéshez
A cseresznyét kimagozom. A lisztet összekeverem a sóval és a sütőporral, majd elmorzsolom a vajjal. Hozzáadom a tojásokat, a vaníliás cukrot és jól összegyúrom. A tésztát lemérem, elfelezem és mindkét cipót kinyújtom vékonyra (én 36×23 centisre, mert ekkora a tepsim) A sütőt előmelegítem 200 °C-ra. A tepsi alját sütőpapírral kibélelem, belefektetem az egyik lapot, elosztom rajta a cseresznyét, aztán megszórom a fahéjjal összekevert porcukorral. Ráfektetem a másik kinyújtott lapot, megszurkálom a tetejét villával és megkenem tojássárgájával. 30 perc alatt szép aranybarnára sütöm.
