A múlt lezárása- darafelfújt fahéjas szilvalekvárral

Anyuék nem sokkal azelőtt költöztek életük első lakásába, hogy én megszülettem. Egy lakótelepi ház 9. emeletén volt az aprócska lakás, amit Anyu nagy szeretettel rendezett be, hiszen ez volt az első otthonuk. Igaz, nagyon kicsi volt és ha elromlott a lift- ami kezdetben többször előfordult- akkor a bevásárolt élelmiszerrel,  a testvéremet kézen fogva, engem pedig karban tartva caplatott fel Anyu a kilencedikre.

Apai nagyapám, Papi vetette fel az ötletet, hogy mi lenne, ha Anyuék mégiscsak hozzájuk költöznének, a kockaház tetejét lebontanák és ráépítenének egy emeletet. “Azért a gyerekeknek mégiscsak jobb lenne egy kertes házban felnőni”- érvelt Papi. 

Anyu szerette a kis lakást, de minket lányokat még jobban. Így aztán az egész család összefogott és segített, amit tudott, ahogy akkoriban szokás volt. Anyu maltert hordott, csiszolt, parkettát lakkozott, a Papám esztergálta a korlátokat, a szomszéd Jóska bácsi burkolta a fürdőszobát, Apu pedig- ha éppen nem dolgozott napi 12 órákat- az országot járta a megfelelő csempéért. 

2 éves koromban beköltöztünk a kertes házba, amit bár nagyon szerettünk, de az igazi zegzugos, romantikus kertélményt- talán mert a város legforgalmasabb főútja mellett épült- nem adta meg. 

Viszont ott volt nekünk Csati, anyai nagymamám telke, az igazi paradicsom, amiről a rendszeres Emlékek Íze olvasók már gyakran olvashattak. A Veszprém közeli Csatár-hegy egy olyan hely, ahol a veszprémiek hétvégi kertet, gyümölcsöst tudtak fenntartani. Áram volt, de vezetékes víz akkor sem volt és most sincs, így otthonról demizsonokban hordtuk a vizet, és minden cseppjével spóroltunk. 

Cserébe mindenért kárpótolt minket a csönd, a madárcsicsergés, amit otthon elnyomott a főúton közlekedő buszok és teherautók zaja. A telken álló kicsi faház ablakaira Mami hangulatos függönyöket varrt, az ajtón színes csíkokból függöny lógott, hogy távol tartsa a bogarakat. Rögtön a bejárat mellett egy hokedlin zománcozott mosdótál állt, mellette a szappan, a felette levő kis szekrény kampóin pedig mindig tiszta törölköző lógott. A házikóban elfért még egy konyhasarok egy régi kredenccel és miniatűr hűtővel, egy kerek asztalka három székkel, két heverő és egy keskeny akasztós szekrény, amiben Mami néhány melegebb kardigánt, lenge nyári ruhát, fürdőruhát és szalmakalapot tartott. Nem volt sok minden a házban, nem is volt szükségünk sok mindenre. 

Ha ott töltöttük a napot, akkor kivittük a kerek asztalt a három piros székkel a fű közepébe, és ott terítettünk meg ebédhez, amíg Mami kisütötte a rántott húst és a rósejbnit. 

A kerti gyümölcsfák és a ribizli- és málnabokrok szolgáltatták a desszertet, uzsonnára zsíros kenyeret ettünk, ha pedig – lemondva az angol wc és egy rendes zuhanyozás kényelméről- kint is éjszakáztunk, akkor a mogyoróbokorról szedett mogyorót pirítottuk meg, megszórtuk egy kis sóval és azt majszoltuk, miközben a távoli városi fényeket néztük. 

Mami már régóta nem tud kijárni Csatira, ahova a buszmegállóból is kilométeres séta, vagy autót próbáló murvás utak vezetnek. Minden évben kimentünk, leszedtük a cseresznyét, a barackot, Anyu gondoskodott arról, hogy a fű rendszeresen le legyen nyírva, de Csati megszűnt már az a paradicsom lenni, amivé Mami gondos kezei alatt vált. 

Néhány évvel ezelőtt Mami még érzett erőt magában, hogy kijöjjön velem Csatira. Szép lassan felhajtottunk a hegyre, kinyitottuk a lakattal lezárt kaput, a bungalóból pedig kihoztuk a piros székeket, letettük a fű közepébe, mint annak idején és üldögéltünk a fák árnyékában és az emlékekről beszélgettünk. Ajándék volt az a délután. 

Pár éve már szó van arról, hogy gazdát kéne keresni Csatinak, valakit, aki igazán örömét lelné újra a telekben. Fájt a szívünk, húztuk- halasztottuk mindannyian, de a saját kertje mindenkinek adott bőven örömet és munkát ahhoz, hogy még egy kertről gondoskodni tudjunk. Végül múlt év végén jelentkezett valaki, aki úgy tűnt, meglátta ugyanazt a szépséget a kertben, amit mi annak idején fénykorában. Az üzlet megköttetett, mi pedig Áronnal megígértük, hogy kora tavasszal kipakoljuk a házikót. A kocsiba pakoltuk a három piros széket, a kis hokedlit és a zománcos mosdótál fölötti szekrényt is, Mami ezeket a gondjaimra bízta. A csomagtartóba kerültek Mami régi kerti szerszámai, a tollas ütőink, a konyhaszekrény tartalma, és a régi Rakéta márkajelzésű porszívó, ami Mami szerint még mindig működhet (még nem próbáltuk ki). 

Megkértem Áront, hogy várjon a kocsinál, amíg még utoljára végigsimogattam a gyümölcsfák törzseit és elmorzsoltam néhány könnycseppet, amik még később a kocsiban is bőségesen potyogtak. 

Valami véget ér, valami elkezdődik.  

Hetek teltek el azóta, munkával és elintéznivalókkal sűrített napok és hetek, majd váratlanul egy világméretű járvány közepében találtuk magunkat, amikor is a korábbinál jóval több szabadidőm lett. Így nekiálltam a bútoroknak, hála a Nemiskacatnak, akik csomagban a jelen helyzetben is el tudták küldeni azt a halványzöld és tört fehér színű festéket, amit már régen kinéztem. 

Én pedig nekiálltam új életet adni Mami bútorainak. Halványzöldre festettem a narancspiros székeket, újabb és újabb rétegeket felkenve a megkopott, de még mindig rendkívül erős olajfestékre. Majd új párnákat varrok rájuk azokból a kissé megkopott, középen szakadt ágytakarókból, amiket a házzal együtt örököltünk, és aminek az árnyalata tökéletesen passzol a halványzöld színhez. A mosdótál feletti szekrényke tört fehér színt kapott, a hokedli lábait fehérre, a tetejét és a kis fiókot pedig zöldre festettem, hogy passzoljon a székekhez. 

Aztán pedig megfogtam a telefont és tárcsáztam Mami számát. 

– Mamikám, lefestettem a bútorokat! –újságoltam vidáman a telefonban. 

– Jaj, de jó, Édesanyád mesélte, de olyan kár, hogy most nem tud jönni, hogy képeket mutasson a telefonján….Mesélj, milyen lett! –kérte Mami, aztán belemerültünk a beszélgetésbe a színekről, nosztalgiáztunk a Csatin töltött napokról, és arról a napról, amikor még ő kente pirosra az eredetileg barna székeket. Az idő hirtelen megszűnik létezni, mint ahogy azok a kilométerek és a világban uralkodó helyzet is, ami miatt egy ideig most nem ölelhetjük meg egymást. Bár minden változik, de egy dolog úgy tűnik, maradandó: az a tőle kapott örökség, ami a bútorok festésére és egy darafelfújt megsütésére késztetett. 

A fotózáshoz használt kézzel szövött, növényi festésű textilek @textil_szakacsniki /Szakács Niki keze munkáját dicsérik. 

www.szakacsniki.com

instagram.com/textil_szakacsniki

facebook.com/textil.szakacsniki

Darafelfújt

A felfújt receptje Dr. Kollmanné Lemhényi Dávid Andrea 1941-es instrukcióinak adaptálásából született. Egy tartalmas leves után tökéletes lezárása az ebédnek és nem igényel különleges hozzávalókat. Melegen könnyű és remegős, de másnap a megmaradt néhány szelet egy kicsit meglangyosítva is pillanatokon belül elfogyott.

Hozzávalók: 

750 ml tej

110 g búzadara

3 db tojás szétválasztva

125 g kristálycukor

25 g vaj

1 csipet só

1 citrom reszelt héja

1 csomag vaníliás cukor

kevés zsemlemorzsa és vaj a formához

1. A tejet felforralom, hozzáadom a vajat, a sót és 2 kávéskanál cukrot. Folyamatos keverés közben beleöntöm a búzadarát, és takaréklángon addig főzöm, amíg sűrű, krémes állagot nyerek. Félreteszem, hogy kihűljön (ha gyorsítani szeretnék, akkor átkanalazom egy nagy tálba, hogy a tál is hűtse)
2. Egy 28x16x5 cm-es tűzálló tálat kivajazok és meghintem zsemlemorzsával. A sütőt előmelegítem 200 ºC-ra (légkeveréssel 190 ºC). A tojássárgáját habosra keverem a maradék kristálycukorral, a vaníliás cukorral és a citrom reszelt héjával. A tojásfehérjét kemény habbá verem.
3. A kihűlt darához lágyan hozzákeverem először a tojássárgájás keveréket, majd óvatosan beleforgatom a tojásfehérjét is. A formába öntöm és 30 perc alatt aranybarnára sütöm. A tavaly elrakott fahéjas szilvalekvárommal nagyon finom volt, de bármilyen savanykás lekvár passzol hozzá.