Bor és máglyarakás

Olvastátok Joanne Harris Szederbor című könyvét?
A könyvben a hat palack 1975-ös évjáratú gyümölcsbor -bodza, szilva, szeder, málna, földialma és csipkebogyó- szinte életrekel, ahogy újra felbukkannak a főhős, Jay életében. Kuncognak, suttognak, zörögnek, pezsegnek, dülöngélnek és kotyognak, ahogy a történet során lassan egyenként felbontja őket és felidézi gyerekkori emlékeit Földialma Joe-val, a titokzatos öregemberrel, aki egy angol kisváros elhagyatott, romos negyedében él és a téglakerítés mögött egy titkos, paradicsomi kertet gondoz. Konyhakert zöldségekkel, melegházak, gyógynövények, gyümölcsfák, piros vászonzacskókba varrt füvek a fákon a rontó szellemek ellen. Csupa olyan dolog, amely tíz évvel ezelőtt, amikor a Szederbort először olvastam, igencsak távolinak tűnt. Budapesten, a főváros közepén éltem és egy multicégnél dolgoztam, egy ezzel szöges ellentétben álló világban. Mégis a szinte abszurdnak tűnő kontraszt ellenére a könyv magával ragadott és nem hagyott nyugodni. Még most is fel tudom idézni azt a szinte kínzó vágyat és sóvárgást ami akkor elfogott a természettel összehangolt élet, a saját termés, a gyümölcsfák után, amelyek terméseiből aztán bort készíthetek. Vagy éppenséggel máglyarakást, saját almából.
Az élet nagyon szépen gombolyítja a fonalat. Véletlenek nincsenek. Egy gondolat pontosan olyan, mint egy mag, amit elvetünk a veteményesbe. Szépen befészkelődik az ember agyának hátsó szegletébe, ott lassan érlelődik, hogy aztán egyszercsak felszínre törjön, ha eljött az ideje. És akkor, mikor az ideje eljön, már igazán nem is tűnik olyan abszurdnak a vágy, mint ahogy benne élni sem az. És az sem, hogy én néhány héttel ezelőtt óvatos mennyiségben, sok lelkesedéssel, és kevés alkoholkészítési szaktudással nekiállok csipkebogyó- és almabort készíteni. Olyan természetesnek tűnik, habár a csipkebogyóborral csúfos kudarcot vallok. Többhétnyi érlelés után egy baleset folytán kiömlik a gondosan őrizgetett, forrásban levő borkezdemény. Az almaborral úgy tűnik, több szerencsém van. Ugyan hivatalosan 1-2 hét alatt meg kellett volna forrnia, de tudni kell, hogy nálunk jó pár fokkal hidegebb van a házban, így aztán nem meglepő, hogy a bornak is több időre volt szüksége. A többhétnyi várakozás, kevergetés, figyelgetés után az almabort végre ünnepélyesen lefejthetem, mivel a pezsgés, azaz forrás megszűnt. Az íze meglepő, először kellemesen édes és lágy, aztán csíp egyet a fanyarságával, de ez még csak félkész állapot, most még érlelnem kell. A nagyméretű befőttesüvegből szűrőn keresztül palackokba adagolom, igyekezve, hogy a seprő az alján ne folyjon át. Most ott sorakozik négy palack almabor, a színük világossárga, kissé opálos, aminek Mami szerint pár hét alatt le kell tisztulnia. “Különlegességek”- így nevezte Földialma Joe” a gyümölcsborait. Ez a mi bakonyi Különlegességünk, az első, 2016-os évjárat. A könyvben egyébként Joe borai szinte ihatatlanok voltak, de ez nem vont le emlékfelidéző képességükből. Én azért reménykedem a mi boraink ízében…
A Különlegességek palackozását meg kellett ünnepelni. A máglyarakás tökéletes erre a célra mert magában hordozza az ősz minden ízét: az almáét, a dióét, és persze a kalácsomét, aminek a receptjét múlt héten osztattam meg Veletek, és azt is megígértem, hogy a pár napos kalács felhasználására is adok ötletet. A vaníliás tejben megáztatott szeletek fölé jöhet egy réteg alma a saját téli pogácsa almánkból, végül a tojáshab, benne néhány kanál lekvár Anyu baracklekvárjából. (Az idei 8 darab sárgabarack, ami termett, az ugyanis gombócba ment. Talán jövőre…) Levágok egy szeletet a még forró máglyarakásból, aztán még egyet, meg még egyet, mert Áron elmondása szerint “jobban meg akar győződni róla, hogy tényleg jó-e”.
Közben pedig elképzelem, ahogy a kamrában összekoccannak, kuncognak és suttognak a bakonyi Különlegességek.

Máglyarakás
Hozzávalók:
200 g szikkadt kalács vagy kifli
3 tojás
500 ml tej
1 mokkáskanál vaníliakivonat
100 g cukor+2 kk.
30 g olvasztott vaj+ egy kevés a kenéshez
100 g durvára darált dió
500 g alma
3 ek. baracklekvár
1 citrom

A kalácsot vagy kifliket felszeletelem, a tojásokat szétválasztom, egy nagyobb tálban a sárgáját összekeverem a cukorral, a vaníliakivonattal, majd hozzáadom az olvasztott vajat és a tejet. Ebbe belerakom a kalácsszeleteket és hagyom benne állni. Egy tűzálló tálat kikenek vajjal, lefektetek egy sor kalácsot, megszórom a durvára darált dióval, jöhet az újabb réteg kalács, amíg el nem fogy. Az almát meghámozom, a magházát kivágom, tetszőleges vastagságú szeletekre vágom és befedem vele a kalácsot. (Én uborakgyalut használtam és több rétegben raktam az almát.) A citrom levét kifacsarom és hozzáadom a két kávéskanál cukrot. Ezzel beecsetelem az almát, részben, hogy ne barnuljon meg, illetve az íze kedvéért. 200 fokos sütőben kb. 30 perc alatt megsütöm. Hagyom kihűlni egy kicsit, a tojásfehérjét habbá verem, hozzáadom a lekvárt és egy spatulával elkenem az alma tetején. 150 fokra visszaveszem a hőmérsékletet és negyed óra-20 perc alatt megszárítom a habot úgy, hogy egy kis színt is kapjon.