Mami receptkönyvében lapozgatok és egyszercsak megakadok a sós perecnél. Hogyhogy én ezt eddig nem vettem észre?! Rögtön megrohannak az emlékek, a gyereknapok, a körhinták, az állatkerti látogatások, a kisállatvásár, ahol addig könyörögtünk Maminak, amíg hazavihettünk egy fehér hörcsögöt, amit Anyu egérnek nézett…. A vattacukor, a törökméz, ami annyira nem is ízlett, de muszáj volt megkóstolni és valami, ami nagyon is ízlett:…a sós perec. Nem olyan tömör tésztájú, mint a bajoroké, nem is foszlós, mint a manapság kapható sajtos perecek. Ropogós, rásülve a sós máz, amit letörögettünk róla, attól függően, hogy ki mennyire szerette a sósat.
Kinézek az ablakon, a természet apró jelekkel bíztat, hogy a tavasz végre elérkezett. Még mindig gyerekes elragadtatással tudok örülni mindennek a kertben, mintha először látnám. A hóvirág kibújt a jázminbokrok alatt, a bejárati ajtónál egyszercsak a semmiből bújnak elő a hagymás virágok levelei, rügyeznek a gyümölcsfáink és madárcsicsergésre ébredünk reggelente. A tavaszi hétvégékre gondolok, a simogató napfényre, a nagy sétákra és kirándulásokra, a virágba boruló fákra és látom magunkat, ahogy pereccel megtöltött hátizsákkal járjuk a környéket. Hónom alá csapom a receptkönyvet és elindulok a konyha felé, hiszen ezek után nem kérdés, hogy mi lesz a eheti blogbejegyzés témája. A tej mennyiségét pontosítanom kell, mert Mami csak annyit írt, hogy annyit kell hozzáadni, amennyit a tészta felvesz, illetve azt is ki kell találnom, hogy mekkora pereceket készítsek. Az izgalom mindeközben bennem van: vajon olyan lesz? 
A gyerekkor ízét feleleveníteni olyan, mintha egy pillanatban egyszerre találkozna múlt, jelen és jövő. Miközben begyúrom a tésztát, apró felvillanásokban bukkan fel a gyerekkor, aztán a levegőt megtölti a sülő perec illata ami visszahoz a jelenbe, a kis falusi konyhába, arra a helyre, ahol sok-sok év után végre otthonra leltem. Aztán felkapunk néhányat a langyos perecekből és elindulunk egy falu körüli sétára Áronnal és Beeperrel. A jövőt tervezgetjük, gondolatban a házat szépítgetjük, javítgatjuk, kertet rendezünk vagy utazunk, miközben rágcsálgatjuk a perecet és figyeljük, hogy a lemenő nap fényében és a rózsaszín felhőkkel olyan a kis templom, mint egy túlszínezett, már-már giccses régi képeslap.
És miközben az utolsó falatoknál tartunk, megállapítom, hogy Mami receptjeiben mindig bízhatok. Mert olyan lett.
Sós perec
Hozzávalók:
300 g liszt
120 g vaj vagy zsír
15 g élesztő
1 csipet kristálycukor
100 ml tej
1 tojás + 1 tojás a kenéshez
1 csapott mokkáskanál só
köménymag
A sós mázhoz:
20 g só
40 g liszt
60 ml tej
Az élesztőt egy csipet cukorral elkeverem 50 ml langyos tejben és letakarva hagyom, hogy felfusson. A lisztet elmorzsolom a vajjal vagy zsírral és a sóval. Hozzáöntöm a villával felvert tojást, a felfutott élesztőt és a maradék tejet. Jól összegyúrom és egy olajozott folpack fóliával letakarva langyos helyen egy órán át kelni hagyom. Átgyúrom a tésztát, majd 60 g-os darabokra vágom. A darabokból golyókat formálok és letakarom a fóliával, hogy ne száradjanak ki. A golyókból ujjnyi vastag hurkákat, majd pereceket készítek, sütőpapírral bélelt tepsire rakom őket, megkenem a felvert tojással, megszórom köménymaggal és még fél óráig kelni hagyom. Közben elkészítem a sós mázat. A sót és a lisztet csomómentesre elkeverem a tejjel. Előmelegített 200 fokos sütőben addig sütöm, amikor már látom, hogy enyhe színt kapott. Ekkor kiveszem, meglocsolom a sós mázzal és visszarakom a sütőbe annyi időre, hogy szép aranybarna színt kapjanak. 
