Farmtól az asztalig, azaz egy igazi házi túrógombóc története

Nem sokkal a hazaköltözésem után összefutottunk Veszprémben egy régi kedves ismerősünkkel, aki a közelben több hektárnyi területen szürkemarhákat tenyészt. Jóska nagyon örült a hírnek, hogy visszatértem és annak is, hogy nem messze tőlük, a mi kis falunkba költözünk. “Nem akartok egy kis szürkemarha borjút ajándékba? “ tette fel nekünk a kérdést, mire mindhárman jót kacarásztunk rajta és szeretettel elbúcsúztunk. Csak később, a kocsiban szólalt meg Áron halkan: “Azért néhány percig elgondolkoztam ezen a kis szürkemarha borjún…” Én kikerekedett szemekkel néztem rá…” Na, de tudod mekkora lesz nagykorában…gondoltál…hm…a takarításra?” – kérdeztem óvatosan. Erre ő beindította a motort és elnevette magát. “ Jól van, jól van, csak olyan aranyos lehet…”

Megállapotunk, hogy bár a vidéki életet választottuk, de állatot nem fogunk tartani. Időnként persze elgyengülünk, Áron a szürkemarha borjútól, én pedig a csirkéktől. Aztán győz az észérv. Főleg azért, mert itt vannak Aniék a szomszédban.
Reggel csak átsétálok hozzájuk és bevásárolok. Friss házi tejet, krémes tejfölt, mozzarella-szerű lágy sajtot, túrót és házi tojást. Az a szerencsénk, hogy Aniékat nem ijesztette el a rengeteg feladat, vagy az 5 órai kelés az év minden egyes napján. Azért dolgoznak, hogy pontosan tudják, hogy mit esznek és most már van annyi, hogy másoknak is jusson. Jó látni, hogy náluk minden a szabaságról szól: a teheneknek ott a végtelen rét a ház mögött, a tyúkoké napközben a kert. Egyik reggel az istállóba is beleshetek, ahol csodálattal vegyes áhítattal nézek körbe és jó néhány barna szempár néz vissza rám. Az egyik, egy kéthetes borjú ott álldogál az anyja mellett, a másik kettőről a sarokban kiderül, hogy ikrek. Azon gondolkodom, vajon mi történne, ha egyszer Aniék megengednék maguknak a reggeli lustálkodást és nem tartanák be a fél hatos etetést. Ani meglepetten rámnéz. “ Azt nem hagynák! Ha nem kapnak enni, ordítanak, a lovak rúgják az istálló oldalát. Ha például bálba megyünk, hazajövünk 5-kor, megiszunk egy csésze kávét és indulunk. Már hozzászoktunk. ” Ha megmarad tej, abból aludttej lesz, ahogy régen mi is készítettük. Értelmet nyer számomra az a mázas terrakotta köcsög, amit Mami örökségeként Aputól kaptam karácsonyra. Aninál az ikertesvéreiben áll az aludttej, el is magyarázza, hogy hogyan készítsem elő a köcsögöt, mennyi fér bele és hogyan szedjem le a tetejéről a tejszínt. Szorongatom a túrót és a többit, mintha kincset fognék. Hálás vagyok nekik, hogy ők csinálják, viszik tovább a tudást, ezáltal gondoskodnak rólunk is.
Megbeszéljük, hogy mikor jövök legközelebb, Ani megnyugtat, hogy lesz elég tojás, mert a tyúkok újra kezdtek többet tojni…érzik a tavaszt….Tessék, ez a vidéki időjárás előrejelzés.

Hazasétálok, a tojásokat szeretném berakni a hűtőszekrény tartójába, de túl nagyok, nem férnek el…Felütök egyet, hozzákeverem a friss, krémes túróhoz egy kis búzadara és liszt kíséretében, hogy aztán gombócot formázva dobhassam be őket a forró vízbe. Egy kis zsemlemorzsában hempergetés és kész a túrógombóc. Nem olyan, mint máskor, de végre pontosan olyan, mint gyerekkoromban. Remegős, lágy, házi édes tejföllel meglocsolva.
Nézem a polc tetején Mami aludttejes kancsóját, ami hatvan év után hazatért a kis falujába. Azt már most biztosan tudom, hogy nem dekoráció lesz belőle.

Túrógombóc
Hozzávalók: 250 g túró, 1 db tojás, 50 g búzadara, 1 púpozott ek. liszt, 2 tk. só, kevés vaj, zsemlemorzsa, tejföl, porcukor

A túrót összekeverem a tojással, a búzadarával és a liszttel és 10 percig állni hagyom. Vizet forralok, abba teszem a sót. Vizes kézzel gombócokat formázok és a forró vízbe dobom őket, majd onnantól számítva, hogy feljöttek a víz tetejére, még 5 percig főzöm őket. Közben egy kevés vajon megpirítom a zsemlemorzsát és a megfőtt gombócokat meghempergetem benne. Tejföllel nyakon öntöm és porcukorral megszórom.