Szerencsés vagyok, mert egy olyan Édesanya mellett nőttem fel, aki a jó értelemben vett etetést, a gondoskodást a hivatásának tekintette, amellett, hogy mindig volt egy rendes, sokszor elég megterhelő foglalkozása is. A tavasz a bodzaszezonnal indult, sorakoztak a szörpös palackok a kamrában, aztán folytatódott az eperrel, a málnával, ami a fagyasztóba került. A sárgabarackból lekvár készült üvegszámra, az őszibarackból és a körtéből befőtt. Télen rekeszekben álltak az almák a pincében, hogy aztán szép lassan a tél végéig kitartsanak. Nem szedtünk vitaminokat, mert talán még nem is nagyon voltak. Ehelyett este Anyunál sorakozó volt egy kis kanál mézért, az volt az immunerősítő. A gyerekkorom szerencsére tele volt ízes és illatos élményekkel, nekem ez volt a természetes, aztán később jöttem rá, hogy ez egyáltalán nem is olyan természetes és általános.
A hétvégi reggeleket különösen szerettem, amikor nem kellett sietni, Anyu otthon volt velünk és a konyhában tevékenykedett, amiről tudtuk, hogy mindig jó vége lesz. A nap mindig főzött kakaóval indult, nem instant, hanem igazi, sötét kakaóporból, amit Anyu egy bordó fémdobozban kincsként őrzött a konyhaszekrényben. Egy ilyen szombati napra még mindig tisztán emlékszem. Hatéves körüli lehettem, az általam nem igazán kedvelt szőke bubi frizurás fejjel, óriási kék szemekkel és egy folyton szeretetre éhes érzékeny lélekkel. Korán ébredtem reggel és halkan kicsusszantam az ágyból, hogy a testvéremet ne ébresszem fel. Elindultam a konyha felé, mert tudtam, hogy a legnagyobb valószínűséggel ott fogom találni Anyut. Igazam is volt. A gáztűzhelynél állt az ablak felé fordulva, az orrán a fémkeretes szemüvege és kakaót főzött. A konyhát megtöltötte a forró tej és a kesernyés kakaópor illata, amiben azért már benne volt annak a kevés kis cukornak az édessége is, amit Anyu belekevert. Ő rámmosolygott, felemelt, én csimpaszkodtam a nyakában, miközben a kedvenc takarómat szorongattam a sarkánál fogva és úgy éreztem, hogy ennél kerekebb nem is lehetne a világ. A kakaóra aztán tejszínhabot kaptam vagy kiflit karikákra vágva, amit boldogan tunkoltam, miközben figyeltem Anyát, ahogy tovább serénykedik a konyhában.
Azóta is, számomra a kakaó a szeretet és a gondoskodás egyértelmű kifejezése. Ha lehangoló az idő, ha valaki mellettem rosszkedvű, vagy egyszerűen csak egy kis melegségre van szüksége a léleknek, akkor kakaót főzök, ami gyógyír szinte mindenre.
Ma esik kint az eső, mintha dézsából öntenék, ami azóta nem fordult elő, hogy Spanyolországból hazaköltöztem. A kis patakban most hömpölyög a hirtelen lezúdult vízmennyiség, mindenki fázósan húzza össze a kabátját a párás levegő miatt és kapkodó léptekkel igyekszik száraz és meleg helyre kerülni. Én előveszem a piros és a kék mintás bögrét, amiben gyerekkoromban kaptuk a kakaónkat és amelyeken nem is látszik, hogy már körülbelül fél évszázadnyi reggelinél szolgáltak hűségesen nemcsak minket, hanem Anyuékat is gyerekként. Én mindig a kéket kaptam, amit azóta is mindig megtartok magamnak. 10 percnyi kavarás, és már kész is. Ahogy kanalazom a kakaóra a felvert tejszínhabot, arra gondolok, hogy néha a legegyszerűbb dolgok hagyják bennünk a legmélyebb nyomot. Mint például, egy csésze kakaó. Persze, nem akármilyen. Jó sok szeretettel fűszerezve.
Főzött forró habos kakaó
Hozzávalók 2 bögréhez:
2 bögre tej, 2 tk. holland kakaópor, 4 tk. kristálycukor, 200 ml habtejszín, kevés porcukor
A tejet felteszem melegedni, közben a bögrében összekeverem a cukrot és a kakaóport. Ha a tej felforrt, akkor egy merőkanállal öntök belőle a kakaós keverékhez és csomómentesre kikeverem. Adagolok még hozzá a tejből, majd az egészet visszaöntöm a lábasba, vigyázva, hogy ne maradjon kakaó a bögre alján és újra felforralom, majd rögtön lezárom. A habtejszínt egy kevés porcukorral habbá verem és a kakaó tetejére kanalazom.
