Hosszú hallgatás után…

For English version, please click here

Idén tavasszal elkezdtem egy sorozatot a Facebookon, “hétköznapi csodák”címmel olyan fotókból, amelyeken teljesen átlagos dolgok szerepeltek. Egy doboz tojás, egy rekesznyi eper, fél kilónyi házi túró és tejföl vagy éppenséggel egy szivárvány, amelyet egyik nap a kertünkben csíptem el éppen napnyugta előtt, és amelyben az egész falu népe gyönyörködött.

Ezek a dolgok, bár mondhatni átlagosak voltak, jelzőfények voltak számomra egy olyan világban, ahol hirtelen minden megváltozott. Egy olyan világban, ahol meg kellett szakítanunk minden személyes emberi kapcsolatot, nem hajthattam Anyu ölébe a fejem, és nem ölelhettem meg a nagymamámat. 

Történt pedig mindez akkor, amikor éppen a legnagyobb hétköznapi csodát éltem meg: megtudtam, hogy kisbabát várok. Reméltem, hogy ez egyszer megtörténik, hogy lesz még valaki, akit etethetek, akinek mesélhetek történeteket és akivel leszaladhatunk majd a kert végébe a patakhoz, hogy kavicsok után vadásszunk, és játékcsónakokat bocsássunk a vízre. 

Az örömömbe azonban sokszor észrevétlenül kúszott be a félelem a mindenhonnan felém érkező hírek hatására. 

A világban mindenkit feszítő, a jövőnkre, a szeretteink egészségére és a megélhetésünkre vonatkozó kérdések mellett engem más aggodalmak is kínoztak:

Biztonságban vagyok-e én és a kisbabám? Képes leszek-e megőrizni a nyugalmamat az ő nyugodt 9 hónapjáért?

Így aztán úgy döntöttem, hogy rövid időre ugyan, de becsukom az ajtókat, a virtuális világban és a lelkemben is, és óvom a csendet és a harmóniát. Mert dúlhat a világban vihar és káosz, de az én kisfiam a béke szigetére kell, hogy érkezzen. 

Szeptember 8-án az éjféli harangszó után nem sokkal megszületett Ábel, és abban a pillanatban, ahogy világra jött, feltámadt a szél. 

Talán a változás szelét hozta el a világban, de a mi életünkben mindenesetre mindenképp. 

Az “én” fogalma átalakult, mostantól megmásíthatatlanul “mi” lettünk. Az életet hirtelen más távlatokban kezdem látni, és néha az az érzésem, 100 év se lesz elég, hogy mindazt megélhessem és lássam, amit a kisfiunk életéből szeretnék. 

A lépéseim és döntéseim most már nemcsak rólam szólnak hanem arról, hogy milyen világot szeretnék örökül hagyni neki.

És hogy hogyan folytatódik most az Emlékek Íze? 

Mikor elkezdtem írni a blogot 2016-ban, az a vágy vezérelt, hogy a nagymamáim receptjeit és a velük kapcsolatos emlékeket, a tanításaikat, és az útravalót, amit nekem adtak, megőrizzem, rögzítsem, továbbadjam. Úgy érzem, hogy az elmúlt 5 évben a munka nagy részét elvégeztem, a receptjeik többségét feldolgoztam. A történeteik már nemcsak az én fejemben élnek tovább, hanem reményeim szerint sokatoknak tudott adni valamit, talán épp egy rövid kiszakadást a hétköznapok sodrásából.  Ahogy vártam Ábelt, rájöttem, hogy most már épp ideje, hogy a saját receptjeim is sorra kerüljenek, amelyeket az elmúlt 10 év szakácskodása alatt összegyűjtöttem, és azok az emlékek is elmesélésre várnak, amelyeket megéltem, miközben a világot jártam. 

A blogon fel fognak továbbra is bukkanni régi receptek,  de fogtok majd találkozni olyanokkal is, amelyeket provence-i, andalúziai, amerikai, német, osztrák ételek ihlettek, és olyan történetekkel, amelyeket az utam során megismert csodálatos embereknek köszönhetek. Ez lesz az én örökségem Ábelnek. 

Lehet, hogy a bejegyzések kicsit ritkábban érkeznek majd, kérlek, nézzétek majd ezt el nekem. Szeretnék most egy kicsit elveszni egy sötétkék szempárban- amiben a sajátom tökéletes mását vélem felfedezni- mielőtt újra főzőkanalat és fényképezőgépet ragadok. Titkon persze reménykedem abban, hogy ez a bizonyos sötétkék szempár mindeközben érdeklődő tekintettel kísér majd, és őt éppúgy elvarázsolja mindaz a csoda és varázslat, ami egy konyhában történik és történhet, ahogy engem.