Hahó kedves Barátok,
megtöröm a csendet, mert bár látszólag semmi sem történik az Emlékek Íze háza táján, de a háttérben nagyon sok izgalmas és szívet melengető dolog zajlik. 🙂
Az elmúlt másfél évben, mióta a kisfiunk megérkezett az életünkbe, mást se teszek, csak gyűjtögetem az emlékeket a boldogság illékony pillanatairól, jelentős és jelentéktelennek tűnő, de felejthetetlen mérföldkövekről. Próbálok mindent megjegyezni, hogy legyen mire emlékezni és mesélni, és időnként, vagy inkább egyre gyakrabban csap arcon az érzés, hogy az idő mintha felgyorsult volna és az életünk napjai homokszemként peregnek ki az ujjaim közül. Az alváshiány sokszor delíriumos állapotában ismerkedem az új önmagammal, azzal a nővel, akivé anyaként váltam és kezdem valóban megérteni azt, hogy a valódi szabadság nem a kötöttségek nélküli életben, hanem a választásunk mellett való kiállásban rejlik.
Mindeközben átléptem a negyedik X-et, megtanultam bárhol és bármikor aludni, valaki kimondta azt a szót, hogy “anya” (és ez a bizonyos anya most én vagyok!) és két, az Emlékek Ízéhez szorosan kötődő álmom kezd formát ölteni.
Vannak dolgok, amik viszont nem változtak. A fények még mindig ugyanolyan varázslatosan világítják meg a bakonyi hegyoldalt, Beeper még mindig szenvedélyesen szereti a hullott almát, és Gata továbbra is öntörvényű macskalánynak érzi magát, így bár lelkesen rohan a hívó szavunkra, az utolsó lépteknél lelassít kecsesen, mikor rájön, hogy túlságosan engedelmes volt. Én még mindig főzni és sütni szeretnék, még többet és még jobban- még ha ez egyelőre erősen korlátozott keretek között is valósulhat meg. Mert olykor, ha valaki kézen fog, anyának hív és lehúz a szőnyegre, megpaskolja maga mellett a helyet és hoz egy mesekönyvet, akkor kihűl a kávé, túlkel a kalács és halasztódik a pogácsasütés. A világ pedig egy pillanatra megállni látszik…
Hamarosan szeretnék megosztani Veletek egy örömhírt, addig is napfényes üdvözletet küldök Nektek a Bakony szívéből!
Szeretettel,
Judit
