Tíz éve kezdtem el írni az Emlékek Ízét.
Épp visszatértem Spanyolországból, ahol két és fél évet töltöttem a napfényes Málagában, először egy kézműves pékségben dolgoztam cukrászként, aztán pedig egy kis, nyolcszobás panzió háziasszonyaként vártam a vendégeket.
Egy idő után nem tudtam elnyomni azt a sürgető belső hangot, hogy haza kell térnem, abba a faluba, ahol a nagymamám született és felnőtt, abba a százéves házba, ahol egy elvadult gyümölcsös várta, hogy új életet adjunk neki. A sürgető hang pedig azt mondta:
Őrizd meg a régi recepteket. Őrizd meg a hagyományokat. Őrizd meg az emlékeket.
3000 km-t tettünk meg egy furgonban Áronnal – aki ma már a férjem – és a kiskutyánkkal, Beeperrel. Beköltöztünk a régi házba és nekigyürkőztem a munkának, ami a szenvedélyem és szakácsként a hivatásom is: sütöttem, főztem, kóstoltam.
Nagymamám, aki múlt héten töltötte be a 95. évét, aktívan besegített: tanácsokat adott, kritizált, és felidézte az emlékeket. Az a cél vezérelt, hogy megragadjam azt az ízt, amit gyerekkoromban éreztem, és hogy ezt sikerüljön pontosan dokumentálni, hogy ne vesszek el az adjál hozzá „gondolóformán” instrukciók tengerében.
A receptek mellé emlékek is gyűltek, régi történetek a múltból vagy éppen a jelenből, egy nem mindennapi bakonyi kis falu csendes hétköznapjaiból.
Két évvel később a családunkhoz csatlakozott egy kóbor cica, Gata, majd négy évvel később megszületett a kisfiunk, Ábel, aki egy egészen új világot és egy új perspektívát adott mindenhez, amihez azóta belefogtam.
Nyolc hónapos volt, amikor a Hölker Verlag zöld utat adott annak a régi álomnak, hogy a blog könyv formában is megjelenjen. Így három és fél hónap megfeszített (éjszakai) munka után leadtam a kéziratot, a blog egy kivonatát, amiben igyekeztem belesűríteni mindazt, amit számomra az Emlékek Íze jelent.
Már az utolsó sorokat csiszolgattam a kéziraton, amikor megtaláltuk a házat, ahol az Emlékek Íze végre kiléphetett a virtuális világból. Ahol nemcsak a laptop előtt ülve találkozhatok az olvasókkal, hanem valódi beszélgetéseket folytathatunk, ahol süthetek és főzhetek nekik és úgy jöhetnek hozzám, mint ahogy egy falusi nagymamához érkezik az ember.
Persze még addig sok munka várt ránk, egy jobb napokat látott 100 éves sváb házba kellett új életet lehelni, amely rossz állapota ellenére rengeteg lehetőséget rejtett magában.
Nappal édesanya voltam, este és éjszakába nyúlóan tetőcserepeket válogattam, csempéket és járólapokat kerestem, és olyan kincsek után kutattam, amik majd hozzátesznek az Emlékek Ízéhez.
Ábel épp betöltötte a második életévét, amikor megjelent Németországban a Taste of memories szakácskönyv, majd egy évvel később megnyitottuk a vendégházat.
Ebben a házban benne van a szívem-lelkem. A tárgyak, bútorok mesélnek, a kertben sokszor felbukkannak az Essegvár melletti erdőben élő őzek, ősszel a sparheltben tüzet gyújtok, bándi gyógyfüvekből készült teát készítek, a frissen sült süteményt pedig az asztalra teszem. Hogy érezze az, aki jön, hogy vártam.
Az utóbbi években csendben tettem a dolgomat, nem írtam, inkább csak figyeltem. Óvtam azt a csendes világot, amit a gyermekemmel megélhettem, és sokszor frusztrált az internetből üvöltő információáradat. Aztán egy ideje vágyom írni. Nem azért, hogy hangos legyek. Hanem azért, mert a történetek azért vannak, hogy valaki elmesélje őket. És megtalálják azt, akinek éppen akkor szüksége van rájuk.
Szeretettel,
Judit
