Igencsak eseménydús volt az elmúlt két és fél hónap, mióta az Emlékek Ízén a nyári szünet előtti utolsó bejegyzést megírtam. Akkor egy csőtörést követően szembesülnünk kellett azzal, hogy az öreg sváb házunk megérett a teljes felújításra. Nem tudtuk, mi vár ránk és azt sem, hogy meddig fog tartani, de reménykedve és bizakodva álltunk neki gyorsított ütemben a dobozolásnak. Néhány nap alatt kiköltöztünk a házunkból és Anyukám vendégszobájában alakítottuk ki az ideiglenes szállásunkat, a holmijainkat és a bútorainkat pedig két garázsba zsúfoltuk be. Az első lépést megtettük, de kérdés volt, hogy mi is jön majd ezután.
Leginkább mélyrepülés. Szembesülés azzal, hogy az otthon és a házikó sokkal fontosabb nekem, mint gondoltam. A ház folyamatosan történetekkel látott el engem, inspirált és helyet adott annak, hogy ezeket képi és írott formában a magam szemüvegén keresztül újrafogalmazzam. Egy kis falusi közösség befogadott és végre azt éreztem, amit nagyon régóta sehol: hogy tartozom valahova. Bejártam a világot azzal a céllal, hogy valahol otthonra leljek, és pontosan az történt velem, amit T.S. Eliot írt Little Gidding című versében:
“…És nem hagyhatjuk abba a kutatást
És az lesz kutatásunk vége,
Ha megérkezünk oda, ahonnan elindultunk
És először ismerjük fel azt a helyet. “
Visszatértem oda, ahonnan elindultam, és rájöttem, hogy végig ezt kerestem. Ahogy a ház aljzatát törik, a válaszfalakat bontják és már egyre kevésbé hasonlít önmagára, amit úgy szerettünk, úgy érzem, mintha a saját életem alapzata is meginogna.
Teszem a dolgom, és belevetem magam az építkezés körüli szervezési feladatokba, amelyek néha akkorának tűnnek, hogy úgy érzem, képtelen leszek velük megbirkózni. Megbeszéljük, hogy az én munkám adja meg azt a rugalmasságot, amivel ezt a feladatot el tudom végezni, Áron pedig támogat, segít, amiben tud. Irodát alakítok ki Anyu ebédlőasztalánál és Beeperrel együtt járom meg a hivatalokat, van, ahol inkognitóban, de van, ahol még vízzel is megkínálják és megsétáltatják, amíg mi a rendeleteket bújjuk.
Aztán jönnek a váratlan csodák. Az építkezési szezon kellős közepén, egy tervezettnek egyáltalán nem nevezhető házfelújításra megtaláljuk a segítőket: víz- és fűtésszerelőt, villanyszerelőt, kőműves-kivitelezőt. Olyan embereket, akik közül sokan a szüleim házát építették meg egy negyed évszázaddal ezelőtt, így tudhatjuk, hogy az otthonunk jó kezekben lesz. Értik és megértik. “Valahogy megoldjuk Judit”- mondják.
Azonban szükségünk van még a kulcsfigurára, az építészre. Számtalan fáradt, túlterhelt és nem túl lelkes hangú szakemberrel folytatott telefonbeszélgetés után egy hirtelen ötlettől vezérelve hívom fel Máriát, akit az Emlékek Íze pikniken ismertem meg, és akiről hallottam, hogy régen építész irodában dolgozott. Mária elintéz néhány telefont, és néhány óra múlva felhív, hogy van egy építész kolléga, aki vállalja a házunkat, és megadja a számát. Ekkor lép be az életünkbe. G. Úr.
G. Úr nem türelmetlen, sem fáradt, és nem ma kezdte a szakmát, hanem 50 éve. A nagypapámra emlékeztet, akiről a nagymamám mindig azt mondta, hogy bármit el tudott készíteni a két kezével amit csak elképzelt. Nos, G. Úr nemcsak nyugalmával hasonlít Papira: leülünk a diófa alá a padra a kertben, nézzük a házat és beszélgetünk róla, majd délutánra már elkészíti az első vázlatot. Nem szerkesztőprogramban, számítógépen, hanem kézzel, pauszpapírra. “Tudja, ha van egy új feladat, addig nem nyugszom, amíg meg nem oldom”- mondja.
A terv aztán az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban alakul, csiszolódik, majd megkapja a végső formáját. A ház kiegészül, megújul, de az marad, ami mindig is volt: egy kis svábház a maga kedves egyszerűségével. A hátrányaiból előnyt kovácsolunk, a nyári konyha tágas konyhává válik, élvezhetjük a déli nap sugarait pihenés közben a nappaliban és még a vendégeknek is jut hely. Végre nem kell fáznunk télen, nem fog befagyni a mosógép vagy szikrázni a konnektor.
A türelmet és az elfogadást tanuljuk; azt, hogy nincs varázspálca, amivel építeni lehet, hogy a papírmunka lélekölő, de szükséges, és hogy mindennek megvan a maga ideje. Választhatunk, hogy erővel nekimegyünk, eredmény nélkül, vagy belesimulunk az élet tempójába. Inkább az utóbbit választjuk. Azt a módszert követjük, hogy megünneplünk minden apró lépést, és ha elkeseredünk, emlékeztetjük magunkat, hogy lesz hova hazamennünk, még ha várni is kell rá.
Ha ott vagyunk a háznál, az kicsit olyan, mintha semmi sem történt volna. A sárgarépát fel kell szedni a veteményesben, a diót összegyűjteni, almát szedni és leveleket gereblyézni. Ha az életünk fenekestül fel is fordult, a természet a tőle megszokott pontossággal teszi a dolgát.
Kata mondta a minap, hogy “főzz abból, amid van” és ez azóta is a fülemben cseng, amit nem véletlenül mondott így, mert az esetemben szó szerint és átvitt értelemben is értelmezhető. Lassan összeáll a kis Emlékek Íze kuckó, ahol dolgozhatok, Istvánék kifestenek, én lefestem az ablakkeretet és a padlót, Áronék felcipelik a lépcsőn a régóta helyét váró tálalószekrényt, és egy rögtönzött konyhát is kialakítunk. A sárgarépáról ledörzsölöm a földet, az almát pedig rekeszekbe sorakoztatom, hogy alkothassak majd belőle. A “főzök, abból, ami van” elv alapján született meg ennek a levesnek az ötlete is. Az alapjait Dobos C. József 1881- ben kiadott Magyar-Franczia szakácskönyvében talált “Áttört sárga-répa-leves” adta, bár sonka helyett mangalicaszalonnát pirítottam le, hozzáadtam egy kis savanykás golden almát és egy csipetnyi gyömbért is, meg persze tejszínt, mert számomra egy krémleves a tejszínnel lesz igazán krémes.
Hozzá pedig Tutsek Anna 1913-ban megjelent Katóka szakácskönyve című könyvéből választottam ki a “sonkás kifli más módon” elnevezésű receptet, amit második próbálkozásra egy éjszakán át pihentettem egy óra helyett, amitől még levelesebb lett, és megállapítottam azt is, ha sonka helyett sajttal töltöm meg, vagy szórom meg, akkor is kiváló. Mami ismét segített, hogy pontosan hogyan is kell hajtogatni, ahogy “a vajas-tésztánál szokás”.
Ha a körülmények hirtelen és drasztikusan megváltoznak, hajlamosak vagyunk arra, hogy olyanok legyünk, mint egy tönkrement iránytű: pörgünk a tengelyünk körül, keressük, hogy merre van az útirány. Kellett egy kis idő, mire újra megtaláltuk. 80-90 éve, amikor a ház épült, a falu lakói összehordták a köveket, hogy megépülhessen. Mi most lehetőséget kaptunk, hogy egy örökséget továbbvigyünk és megőrizzük még legalább 100 évre. Van akinek négy fal, számunkra további történetek és emlékek kifogyhatatlan forrása. És persze ízeké.
Sárgarépa krémleves
4 főre
Hozzávalók:
1 fej vöröshagyma
80 g mangalicaszalonna
1000 g sárgarépa
600 g golden alma
2 teáskanál cukor
4 csipet őrölt gyömbér
só és őrölt bors ízlés szerint
800 ml húsleves
200 ml tejszín
A hagymát apró kockára vágom, a sárgarépát megpucolom és szeletekre vágom. Az almát meghámozom és szintén vékony szeletekre vágom. A mangalicaszalonnát kockára vágom és megpirítom, hogy a zsírját kiengedje. Ezen a zsiradékon megdinsztelem a vöröshagymát, majd rádobom a sárgarépát és egy kicsit megpirítom. Egy kevés húslevest öntök rá, és fedő alatt 5 percig párolom. Hozzáadom az almát, majd felöntöm a maradék húslevessel, a gyömbérrel ízesítem és addig főzöm, amíg megpuhul a sárgarépa. Botmixerrel pürésítem, sűrű szűrőn átpasszírozom, majd hozzáadom a tejszínt és összeforralom.
Sonkás kifli
Hozzávalók:
140 g hideg vaj
210 g finomliszt
1 teáskanál +1 csipet só
2 evőkanál tejföl
2 tojás
150 g füstölt sonka
Az egy teáskanál sót hozzáadom a liszthez és elmorzsolom a vajjal. Hozzáadok 1 tojást (a másik a kenéshez kell majd) és a tejfölt, és sima tésztává gyúrom. Vékonyra kinyújtom téglalap alakúra, és Mami instrukciója alapján hajtogatom: felülről lefelé indulva harmadba hajtom, majd balról ráhajtom a tészta felét, jobbról pedig rá a másik felét. Gyakorlatilag felülről alulra is harmadba hajtom, és balról jobbra is. Egy órára, vagy még jobb, ha egy egész éjszakára beteszem a hűtőbe és pihentetem. A másik tojást felverem a csipet sóval. 7 cm átmérőjű kiszúróval (nálam épp hiányzott, így egy üvegpoharat használtam) kör alakú tésztákat szúrok ki, megtöltöm a vékony csíkokra felszeletelt sonkával, majd feltekerem és kétszer megkenem a tojással, majd 200 fokos sütőben 15-20 perc alatt aranybarnára sütöm.
