Egy nem mindennapi kalapácsról lesz szó.
A nyele fából készült, gondosan finomra csiszolt és lakkozott, olyan kényelmesen marokba simuló, a fej felé kissé elkeskenyedő. A fa sötét, foltokkal, karcolásokkal tarkított, látszik, hogy tudna miről mesélni, ha beszélni tudna. A nyél végére egy gondos kéz egy olyan formát rögzített, amit leginkább egy oldalára fektetett hordóhoz tudnék hasonlítani. Kalapácssága meghazudtolásaként nem is tömör fémből készült, valójában egy fémhüvely, megtöltve egy számomra rejtélyes anyaggal, talán műgyantával.
Mindezek ellenére teljes bizonyosággal állíthatom, hogy ez az eszköz egy kalapács.
Az én kalapácsom, a nagyapám készítette nekem.
Ötéves voltam, és imádtam a közelében lenni, ő pedig sok időt töltött a házunk hátsó kertjének szögletében álló kis házban, a műhelyében. Amikor lehetett, ott lebzseltem körülötte, mélyet szívtam abból a semmihez sem hasonlítható műhelyillatból, amiben keveredett a fém, a gépzsír és talán a cigarettájának a szaga- amit persze csak akkor szívott, ha én nem voltam a közelben, és a nagymamám pedig nem látta, mert az orvos szigorúan megtiltotta neki a dohányzást.
Papám napközben a Bakony Művek lakatosa volt, délután pedig alkotott. Bármit, bármiből. Fából, fémből, műanyagból. Ahogy Mamám szokta mondani, Papi bármit meg tudott alkotni a két kezével, amit elképzelt: kamrapolcot, nappali bútort, fémből szirmokból álló rózsafejet, fali kulcstartót, vagy éppen biciklit. Nekem pedig minden vágyam az volt, hogy mindebben valahogy tevőleg részt vehessek. Minden olyan izgalmasnak tűnt! A munkapadhoz rögzített satu, az esztergagép és az állványos fúrógép, a falon katonás sorrendben sorakozó villáskulcsok, fogók és a nehezen kihúzható fém fiókban rejlő egyéb szerszámok.
Fiatal korom ellenére mélyen belém ivódott a komoly arca, ahogy elmagyarázta, hogy mennyire veszélyesek ezek a gépek, és nem szabad hozzányúlnom egyikhez se. Megígérte, hogy ha betartom ezt a szabályt, cserébe csinál nekem egy kalapácsot, amivel nem sérthetem meg magam. Ebben megegyeztünk.
Így kaptam meg ezt a “majdnem-kalapácsot”,és amíg ő dolgozott, én boldogan ültem egy kis asztalnál a kertben, apró szögekkel és egy fadarabbal, amibe szép mintákban beleütögettem a szögeket. Jobb játékot el sem tudtam volna képzelni.
A gépekhez pedig nem nyúltam. Sem akkor, sem később, amikor Papi vigyázó szeme már nem vehette volna észre a szabály áthágását.
A kalapács ezután mindenhova jött velem, ezzel ütöttem be a képekhez a szöget bárhol, ahol éltem, a legkedvesebb eszközöm, ami sose hagyott cserben, és Papinak igaza volt, soha, egyetlen egyszer sem sértettem meg magam vele. 35 évvel később a kalapács még mindig része a mindennapoknak, néha még konyhai feladatokat is kap, mint például amikor a zöldségesnél vásárolt héjas mandulával szeretnék elbánni.
Ahogy beköszöntenek a hűvösebb napok, és egyre rövidebbek a nappalok, úgy keresem a lehetőséget, hogy bebizonyítsam magamnak, igenis jó dolog a tél, a héjas mandula pedig épp kapóra jött. Mert ha nem lenne tél, akkor nem lehetne forralt bort inni, házi meggyborból készítve és hozzá a saját sütőnkben pirított sós mandulát ropogtatni egy jó könyv és egy selymes szőrű kutya vagy macska (vagy mindkettő) társaságában.
Természetesen megvehetném a sós mandulát a boltban, zacskóban, de az nem hasonlítható ahhoz, amikor melegen, illatosan veszem ki a sütőből, egy 1934-es szakácskönyv utasításait követve, hozzá pedig a fűszeres, forró meggybort kortyolgatom, amit szintén korabeli leírás alapján készítettem el.
A kis kalapács pedig egyelőre visszakerül a helyére, a tálalószekrény fiókjába, mert egy ilyen kalapácstalan kalapácsnak nem a szerszámosládában a helye, annál különb helyet érdemel.
De csak a legközelebbi képfelrakásig és/vagy mandulahámozásig.
A fotózáshoz használt kézzel szövött, növényi festésű textilek @textil_szakacsniki /Szakács Niki keze munkáját dicsérik.
instagram.com/textil_szakacsniki
facebook.com/textil.szakacsniki
Sós mandula
Dr. Hevesi Sándorné receptje alapján 1934-ből
Hozzávalók:
200 g csonthéjtól megtisztított mandula
3-4 csipet só
4 evőkanál víz
víz a blansírozáshoz
Egy fazékban vizet forralok és egy percre beledobom a mandulát. Leszűröm, majd lehúzom a barna héjat. Előmelegítem a sütőt 190 fokra (légkeveréssel 180 fokra) Egy lábasban összekverem a sót a 4 evőkanál vízzel, felforralom, beledobom a lehámozott mandulát és addig keverem, amíg a mandula teljesen magába szívta a vizet. Sütőlemezen elterítem a szemeket és addig sütöm- időnként kivéve és rázogatva- amíg aranysárga színt nem kap. Folyamatosan figyelem, mert ha túl sötét lesz, akkor kesernyés ízt kap. Ha nem találom elég sósnak, akkor még melegen összekeverem egy kevés sóval és hagyom kihűlni.
Forralt meggybor
Dr. Kollmanné Lemhényi Dávid Andrea receptje alapján 1939-ből
Hozzávalók személyenként:
250 ml meggybor
6-7 darab kockacukor (1 kockacukor mérésem szerint 3,5-4 g, ennek megfelelően 25-30 g vagy 1,5 evőkanálnyi)
1 kis darab citromhéj
1-2 szem szegfűszeg
1 kis darab fahéj
A hozzávalókat egy nyeles edényben összekeverem, felforralom, és leszűröm. Az eredeti recept javasolja, hogy készíthetjük úgy is, hogy a folyadék felét teával helyettesítjük.
