Melcsi barátnőmről még nem meséltem és épp itt volt az ideje. Melcsi egy nagyon tehetséges fotográfus, akinek különleges érzéke van ahhoz, hogy megragadja a pillanatot és meglássa mindenkiben az Embert. Nem azt, akinek látszani akar az illető, hanem aki ő valójában. Jó néhány évvel ezelőtt találkoztunk először, amikor megkértem, hogy készítsen néhány képet a kis éttermemben, a Bistro 181-ben és rögtön kiderült, hogy nagyon sok közös van bennünk ráadásul ha mi együtt vagyunk, akkor gyakorlatilag megállás nélkül nevetünk, ami viszont mindkettőnk egyik kedvenc tevékenysége. Melcsi sokszor leugrott a bisztróba vacsorázni vagy egy esküvőfotózás előtti reggel frissen sült croissant-ra. Aztán később az is kiderült, hogy valódi barát, aki mindig ott volt, amikor szükségem volt rá és akkor is, ha valamelyik újabb konyhai alkotásomat kellett megkóstolni. Szerencsés vagyok, hogy ismerem és hogy a barátom. Melcsinek – Ildikó mellett- oroszlánrésze volt abban, hogy elkezdtem fényképezni és abban is, hogy nem adtam fel. Nem sokat dícsért, őszintén kritizált és lássuk be az első egy-két évben leginkább kritizálnivaló akadt. Viszont nem engedte, hogy feladjam.
Néhány hónappal ezelőtt Melcsi egy nagyon izgalmas projektbe fogott bele, ami miatt egy jó ideig nélkülöznünk kellett a társaságát. Több ezer kilométerre volt tőlünk, rizst evett rizzsel és csak visszafogott gyakorisággal kaptunk hírt róla, ahol éppen internetre akadt. Távból követte azért a blogbejegyzéseimet és ácsingózott a gőzölgő húslevesem után, amiről néhány héttel ezelőtt írtam. Mikor két hónap után végre újra találkoztunk, nem volt kétséges számomra, hogy mit fogok főzni. Igen ám, de pont az előtte levő napra és másnap reggelre is olyan munkám volt, ami miatt a négy órás főzési időt egyszerűen nem tudtam beilleszteni a programba. Erzsi, Áron édesanyja mentette meg a helyzetet, aki megnyugtatott, hogy előfőzhetem a marhahúst, másnap hozzárakom a csirkét, a zöldségeket, a fűszereket és indulhatok a dolgomra. Áronnak már csak annyi feladata maradt, hogy lezárja a gázt a megadott időben. Így is történt. A húsleves aranyló lett, éppen annyira fűszeres és ízes, amennyire kell, a hús pedig omlós. Hazaérve nekiálltam az egyik kedvencemnek, mert valahogy az volt a megérzésem, hogy Melcsinél is sikert arat majd. Fánkot gyúrtam. Igen, tudom, hogy nincs farsang, de nekem az a véleményem, hogy a szalagos fánk annyira csodálatos találmány, hogy bűn lenne csak februárban készíteni. A viszontlátás öröme, nagy ölelések, lelkesen kanalazott tál levesek, napfényszínű baracklekvár és foszlós fánkok, amelyeknek az ebéd végére rejtélyes módon egytől-egyik lába kélt- ez a mi közös napunk rövid összefoglalója. Majd Melcsi ellentmondást nem tűrő hangon beküldött minket Áronnal a falu határában fekvő repcésbe és megragadta a fényképezőgépet. Óvatosan lépkedve, hogy kárt ne tegyünk, besétáltunk a borús időben még sárgábbnak ható virágok közé. Melcsi elemében volt, kattogtatott, instrukciókat adott, majd végül, végre először egy közös kép erejéig ő is a kamera másik oldalára állt. Nézegetem a képeket és arra gondolok, hogy számomra ez a nap a boldogság tiszta esszenciája volt. Barátok, a kis családom torzonborz kutyával együtt, nevetés, napfény, ételek, amelyeket a szeretetemmel fűszereztem és egy olyan hely, ahol a cseresznyefáról lehulló virágszirmok mindent beterítenek és kilépve a házból csak két lépést kell tennem, hogy néhány orgonaágat levágjak és vázába rakhassam az asztalra.
Mindeközben persze nem árt, ha akad kézközelben néhány szem fánk és egy fényképezőgép is.
Szalagos fánk Anyu receptje alapján
Hozzávalók:
400 g liszt
20 g friss élesztő
1 ek. plusz 1 kk. cukor
2 tojássárgája
1 csipet só
1 ek. rum
1 citrom reszelt héja
1 csg. vaníliás cukor
25 g olvasztott vaj
275 ml tej
napraforgó olaj a sütéshez
A tejet meglangyosítom, majd egy bögrében összekeverek belőle 50 ml-t a kávéskanál cukorral, feloldom benne az élesztőt és letakarva állni hagyom, hogy felfusson. Közben a lisztet keverőtálba teszem a sóval, a maradék cukorral, a vaníliás cukorral és a reszelt citromhéjjal. Ha az élesztő már szépen megemelkedett, akkor hozzáöntöm a liszthez, majd jöhet a tojássárgája, a maradék tej, a rum és a vaj. Géppel vagy kézzel jól összedolgozom. Nem szabad megijedni,a tészta meglehetősen lágy és ragacsos, de gyúrni kell addig, amíg ha meghuzkodom, rugalmas, nem szakad. Ekkor letakarom és egy órán át kelesztem. A titok, hogy szalagos legyen a fánk, két dologban rejlik. Az egyik, hogy kelés után lisztezett deszkán szépen át kell gyúrni. Bő liszttel dolgozom, de ilyenkor a tészta már egyáltalán nem ragacsos. A másik titok pedig az, hogy fedő alatt kell majd sütni, viszont ne szaladjunk előre. Az átgyúrt tésztát körülbelül ujjnyi vastagra nyújtom és egy szimpatikus méretű szaggatóval, vagy üvegpohárral köröket szaggatok belőle. A leesett tésztadarabokat újra összegyúrom, nyújtom és szaggatom. Letakarva még fél óráig kelesztem a fánkokat. A sütéshez egy akkora lábasban vagy magas falú serpenyőben hevítek olajat, amiben kényelmesen elfér 3-4 fánk, de nem túl nagy, mert akkor túl sok olajra van szükség. Az olajat alacsony hőmérsékletre kell hevíteni, hogy gyöngyözzön, amikor a fánkot belerakom, ennek az eltalálása igényel egy kis kísérletezést. A maradék tésztából összegyúrt kis darabon szoktam beállítani a láng nagyságát, így kisebb a veszteség. A fánkokat úgy rakom az olajba, hogy a felül levő oldala kerüljön az olajba először és rögtön letakarom fedővel. Ha aranybarnára sült az egyik oldala, akkor leveszem a fedőt és a másik oldalát is aranybarnára sütöm.
ui: Még egy apró titok: néha annyira megemelkedik a tészta, hogy az olajban körbe-körbe forog. Ilyenkor egy villa segítségével fixálom, hogy rendesen megsüljön.
