– Mit szólnál ha megmásznánk egy hegyet és megnéznénk a napfelkeltét?- kérdezem Melcsi barátnőmet, aki bár tudom, hogy a kora reggeli kelés esküdt ellensége, mégis mindenféle őrültségre kapható.
– Uh, napfelkeltét? A Bakonyban? Hát jó… Ha van sok kávé, és kapok utána legalább három óra csendes pihenőt a kertetekben egy pokrócon, akkor benne vagyok.
– És ha hideg lesz?- kérdezem aggódva, hogy nem tudom esetleg biztosítani a pikniktakarós, napsütéses füvön heverészést.
– A kanapé is jó lesz.
Ebben megállapodunk.
Belátjuk, hogy ismeretlen terepre menni sötétben talán túlzottan nagy bátorságra vall, így úgy döntünk, teszünk egy terepfelmérő túrát először, könnyített verzióban, naplementére vadászni. Az indulás napján lesz egy kis kavarodás: én egy nagyobb hegyet tervezek be, Melcsi a kisebbre számít, így nem hoz túrabakancsot, dugóba is kerül, én pedig elfelejtek elemet venni a zseblámpába. Úgy döntünk, hogy a sors akarja azt, hogy mi most kisebb vadra induljunk el, így biztosan elcsíphetjük a nap utolsó óráit a hegy tetején. 
Természetesen, ahogy mindig, most is rengeteg a mondanivalónk egymásnak, így a nagy csevegés közepette sikeresen túlhaladunk a kilátónkat jelző táblán. Kétszer.
“ Várj a sztorival, néma csend, figyeljünk”- veszi elő szigorú énjét a barátnőm, és elegánsan lekanyarodunk az útról, mintha a két plusz fordulót szándékosan terveztük volna.
A kilátó környéke kihalt, magunk vagyunk, ahogy kaptatunk felfelé a lépcsőkön. Én a szokásos tériszonyommal küszködve Melcsibe kapaszkodom, és igyekszem csak a horizontot figyelni, így nem kap el a szédülés.
“Hallod azt, amit nem hallasz?”- teszem fel a költői kérdést, Melcsi felnevet, de érti mire gondolok. Néma csend. Még a távolban felsejlő települések hangja és a főút forgalma sem ér el hozzánk. Béke van. 
Jól esik megállni egy pillanatra, az otthonteremtés és a mi saját kis világunk újraépítése közepette. Az életünk szép lassan mederbe terelődik és kialakítunk újra biztonságérzetet adó szokásokat, rituálékat, és visszailleszkedünk ebbe a békebeli, szeretetteljes falusi közösségbe, amit több mint egy éve olyan nehéz szívvel hagytam el. Hédi és Anita segít a házi tej beszerzési forrás felkutatásában, így hetente kétszer csak annyi a dolgunk, hogy a kapura kiakasszuk a flakont, majd bevigyük a telit, hogy forralás után legyen friss tej a kávénkhoz.
Tiboréktól babot és uborkát kapunk, Anitól frissen sült pogácsa vár egyik délután a teraszasztalon. Marika nénitől leveszöldség érkezik, amit a húslevesbe teszek és viszek neki belőle kóstolót. Nehezen fogadja el, “hiszen nem azért adtam Judit”. Virágtól kecskesajtot kapunk egy fuvarért cserébe, én hullott almát viszek a kecskéinek, ő pedig egy szokatlan, ritka fajtával ajándékoz meg. Bőralmával, amit majd egy volt tanáromnak viszek, mert emlékszem, hogy szereti. Máriától kapunk két fűzfacsemetét- amit majd a patakpartra ültethetünk a viharban kidőlt fák helyére- snidlinget és petrezselymet, és két nagy csokor zsályát, amit fellógathatok szárítani, téli malacsültekhez. Pénz nem cserél gazdát, mindenki ad a másiknak abból, amiből neki több van, vagy több, mint elegendő.
Ott a Kis-Bükk tetején, a naplemente fényében Melcsivel hálát adunk. Ki-ki a sajátjáért és mindketten leginkább azért, mert élünk.
Amíg pedig a hajnali kiránduláshoz erőt gyűjtünk, úgy döntök, hogy egy kis edzés nem árt. Bár én ebben az esetben nem a hegymászásra gondolok, hanem a tökéletes elvihető túrafelszerelés megalkotására, naplemente megtekintések és egyéb jeles események alkalmára. Lehetséges, hogy ezzel talán Melcsi számára is valami kis plusz motivációt szolgáltatok. Valami édesre gondolok, ami ha sütés közben megtölti a házat az illatával, már gyorsabban keresem elő a túracipőmet.
Közismert tény, hogy a kelt tészták a gyengéim. A bukta különösen. Aztán a szemem megakad a kamrapolcon sorakozó almalekváron, amit néhány hete készítettem és hirtelen fény gyúl a fejemben. Almalekváros bukta! Az almalekvár kellően sűrű ahhoz, hogy nem folyik ki sütés közben és megfelelően savanykás, hogy méltó társa legyen az édes, foszlós tésztának.
Ahogy fotózás után talán túlzott lelkesedéssel (türelmetlenséggel) belekóstolok az első buktába, megnyugodva megállapítom, hogy lesz helye a pincébe rekesszámra lehordott almának. Azt hiszem, hamarosan ismét almalekvárt főzök…
Almalekváros bukta
Hozzávalók:
500 g liszt
20 g élesztő
2 tojássárgája
300 ml tej
60 g vaj
50 g cukor
1 csipet só
1 üveg almalekvár ()
további olvasztott vaj a kenéshez
- A tejet meglangyosítom, 100 ml-t egy pohárba öntök,feloldom benne az élesztőt és egy kávéskanál cukrot. Letakarom és hagyom felfutni.
- A tojássárgáját elkeverem a maradék tejjel, a vajat megolvasztom. A lisztet egy tálba szitálom a sóval, hozzáadom a felfutott élesztőt, a tojás-tej keveréket és robotgéppel kidolgozom, amíg hólyagos lesz a tészta. Akkor hozzáadom az olvasztott vajat is, és addig gyúrom, amíg sima, homogén tésztát kapok. Konyharuhával letakarom és egy órán át kelni hagyom.
- Egy 30×23 cm-es magas falú tepsit kivajazok, az aljára a biztonság kedvéért sütőpapírt teszek. Lisztezett deszkán 1 cm vastagra kinyújtom és kb. 8 cm-es négyzetekre vágom. Minden kockát óvatosan lelapítok az ujjaimmal, és annyi lekvárt teszek a közepére, hogy még kényelmesen fel tudjam tekerni. Feltekerem, és az illesztési oldallal lefelé szorosan a tepsibe rakosgatom. A tetejét megkenem olvasztott vajjal és még további fél óráig kelni hagyom.
- A sütőt előmelegítem 200 fokra, és kb. 15 perc alatt aranybarnára sütöm buktát.
