A héten nagymamám lakását kell összepakolnunk, ami már igazán időszerű három évvel azután, hogy elment. Kincsként gyűjtöm össze mindazt, ami rá emlékeztet és ami számomra nagy érték: a tekerős cérnametélt készítőt, a tökéletes négyszögletesre hajtogatott pamutvászon lepedőket, párna- és ágytakaróhuzatokat, amelyek között még néhány hímzett monogramosat is találok. A horgolt csipkekesztyűt, amit sose láttam a kezén, de mikor felpróbálom, kiderül, hogy ugyanakkora a kezünk. A régi gyerekbögréket, amin a Jancsi és Juliska egyik jelenete látható. Mami galuskaszaggatóját, reszelőit és egy igazi különlegességet, egy pereckiszúrót.
Számomra is megdöbbentő módon három év után is megráz az élmény és elgondokodtat arról is, hogy milyen kapcsolatom van a körülöttem levő tárgyakkal, hogy 50 (vagy remélem inkább 100!) év múlva vajon utánam milyen tárgyakat kell pakolni. Nem túl vidám gondolat, hozzáteszem.
Azt hiszem, Mami igazán örülne, ha ezeket az eszközöket ismét hadra fognám, ezért úgy döntök, hogy a kincsek a konyhába kerülnek és majd időnként feltűnnek használat közben a blogon is. Elhatározom azt is, hogy mindenképp rájövök a levestészta készítés technikájára, amit sajnos Mami életében nem sikerült ellesnem. Ez az ő specialitása volt, mindig tálcán száradtak az aranysárga cérnametéltek, kis csigák és eperlevelek az étkezőasztalon és sose volt olyan jó a húsleves, mint akkor, mikor Mami levestésztáját ettük hozzá.
Amíg pedig ez megtörténik, addig is valami hagyományosat és egyszerűt főzök és elmesélek egy történetet, amit Kriszta már régóta kért tőlem a blogon és aktuális, ha már úgyis a régi konyhaeszközökről merengtem el. Az antik rézedényeim történetéről van szó, és amíg mesélek, meg is főzhetem benne a paprikás krumplit, amit terveztem. Igazán magyaros, igazán egyszerű, mégis hajlamos vagyok elfeledkezni róla, pedig életmentő lehet, ha csak néhány hozzávaló van otthon.
Ahogy a bejegyzés elején is érezhető volt, szeretem azokat a tárgyakat- különösen konyhaeszközöket- amelyeknek története van. Persze el lehet menni a boltba és megvenni, amire szükség van, de mennyivel izgalmasabb és érdekesebb dolog ha ehelyett az ember belemerül egy kalandba a vágyott dologért, vállalva azt is, hogy az álom így jóval később teljesül. Szakácsként az egyik ilyen álmom az volt, hogy nyeles réz lábasok sorakozzanak a konyhámban, akár díszként, de akár úgy is, hogy használom őket. A sors váratlanul és meglepő módon egy vide grenier vásáron, Provence-ban váltotta valóra az álmomat, hét évvel ezelőtt, amikor szakácstanoncként dolgoztam egy avignoni étteremben. A vide grenier egy csodálatos kezdeményezés a kincskeresők számára, szó szerint üres padlást jelent, ami tulajdonképpen a garázsvásár települések által központilag szervezett és évente kétszer megrendezett eseménye. Ez nem csupán egy bolhapiac, hanem társasági esemény is. Az emberek kivonulnak a már megunt vagy nem használt holmikkal, néhány euróért eladják, közben lehet házi süteményeket, quiche-eket falatozgatni a büféstandnál és megbeszélni a falu aktuális ügyeit. Villeneuve-les-Avignonba látogattunk el éppen a barátaimmal, amikor megláttam álmaim lábasait. Kellően nehezek és régiek voltak és az öt lábasért összesen 25 eurót kért a hölgy. Nem volt kérdés, hogy lecsapok rájuk, de a szikrázó napsütésben elkerülte a figyelmemet, hogy a lábasok belsején a bevonat csúnyán össze van karcolva, így csak dísznek jók, főzni nem.
“Na, de én főzni szeretnék bennük!”- sóhajtottam fel elkeseredve, francia barátaim pedig megértően néztek rám, mert a franciák, ha főzésről van szó, különösen megértőek és empatikusak tudnak lenni. Gondolkodni kezdtek, hogy ki tudna nekem réz edényeket ónozni.
“Talán Monsieur Bronze…régi barátom, keresd fel!”- jutott eszébe Elodienak, én pedig másnap kerékpárra pattantam és elkerekeztem a Rue Pastorra Avignonba, Monsieur Bronze régiségboltjába. A bolt egy zegzugos, sötét kis üzlet volt tele bronz (mi más?) és réz tárgyakkal, szobrokkal, régiségekkel, amelyeket napokba telne végignézni. Elmondtam, mi járatban vagyok, Monsieur Bronze pedig lelkendezve sorolta fel Magyarországgal kapcsolatos élményeit. Sajnos ő nem tud segíteni, viszont ismer egy manufaktúrát, ami ezzel foglalkozik. Félve kérdeztem meg, hogy nem hívná-e fel őket a kedvemért, franciaként csak jobban el tudja magyarázni.
“Ó, hát hogyne”-válaszolta segítőkészen, kikereste a számot és tárcsázott. Pörgő francia beszéddel elmagyarázta a helyzetemet, majd felhúzta a szemöldökét, felkiáltott, hogy “Oh, non” és lefogva a mikrofont odasúgta:
“Bezárják a manufaktúrát gazdasági okok miatt…2 hét múlva!”
“Nem tudják esetleg még elvállalni az edényeimet?”- súgtam vissza reménykedve, Monsieur Bronze bólintott, újabb pörgő francia diskurzus kezdődött, amiből csak egy részét értem meg, majd Monsieur Bronze arca felragyogott.
“Elvállalják, ha elküldjük postán! “ Az ár vállalható, megegyeztünk, a restaurátor letette a telefont és ragaszkodott hozzá, hogy ő gondoskodhasson a küldésről, sőt, ahhoz is, hogy meghívjon egy kávéra a kedvenc bárjába a Rue Carreterie-n. Beszélgetés közben kiderült, hogy Monsieur Bronze eredeti szakmája villamosmérnök, de mindig restaurátor szeretett volna lenni.
“Aztán megtudtam, hogy ez a kis műhely és bolt eladó. Belevágtam. Mindenki le akart beszélni, csak ketten voltak, akik hittek bennem. Én magam, és ennek a bárnak a tulajdonosa”- mosolyog Monsieur Bronze, aki azóta kitartásával és tanulni akarásával Avignon egyik legelismertebb restaurátor szakembere lett. Bár már régóta nem találkoztunk, sokszor eszembe jut Monsieur Bronze, főleg akkor, amikor új, ismeretlen utakon járok és szükségem van egy kis hitre, hogy továbbhaladjak.
A rézedények pedig elkészültek és hogy a történet még meseszerűbb legyen, még egy dokumentumfilmbe is belekerültek, amit egy japán tévécsatorna készített a bezárásra készülő kis manufaktúráról. Monsieur Bronze üzletéből Christine barátnőm poggyászába kerültek, aki nem kis cipekedést vállalva elvitte nekem Budapestre, ahol akkor laktam. A rézedények aztán jöttek velem, bárhova mentem, Budapestről Madridba, Madridból Málagába, aztán Málagából a Bakony szívébe, egy kis faluba, ahol egy kicsi ház még kisebb konyhájában kaptak helyet. Most már Mami tekerős cérnametélt készítője, reszelői és sütőedényei mellett.
A paprikás krumpli pedig pont olyan lett, ahogy én szeretem, sűrű szafttal, amibe kissé elitélhető módon finoman villával összenyomkodhatom a krumplit és úgy állíthatom össze a falatokat, hogy belekerüljön egy-egy kis kolbászkarika vagy ropogós szalonnaszelet.
Paprikás krumpli
Hozzávalók 4 főre:
8 db burgonya (kb. 1 kg)
2 db kis fej vöröshagyma
2 db paradicsom (ha van)
2 mokkáskanál pirospaprika
só, őrölt fekete bors, őrölt kömény, majoranna ízlés szerint
néhány szelet szalonna
egy kis darab kolbász, felszeletelve
1 mogyorónyi darab vaj
A burgonyát meghámozom és kockára vágom. A paradicsomot és a hagymát apró kockára aprítom.A szalonnát kicsit bevagdalom és a kolbásszal együtt kicsit megpirítom. Ha megpirultak és kiengedtek egy kis zsiradékot, akkor szűrőlapáttal kiszedem és félreteszem őket. A visszamaradt zsiradékban megdinsztelem a hagymát, megsózom, majd ha megpuhult, akkor félrehúzom a lángról, megszórom a pirospaprikával, átkeverem, hozzáadom a paradicsomot, egy kicsit kevergetve átpárolom, aztán hozzáadom a krumplit, sózom, borsozom, megszórom egy csipet őrölt köménnyel és majorannával, majd felöntöm annyi vízzel, hogy épp, hogy elfedje a krumplikockákat. Fedő alatt, alacsony hőfokon főzöm, amíg a krumpli megpuhul. Hozzáadom a megpirult szalonnát a kolbászt és Nagymamám javaslatára egy kis mogyorónyi vajat. Friss, ropogós kenyérrel tálalom.
