A tócsi egy olyan étel, amelynek ezer neve van és különböző vidékekről származók között valószínűleg könnyen vitás kérdéssé válhat, hogy melyik is az igazi. Sokan tócsninak ismerik, de számomra a tócsi az tócsi, “N” nélkül. Legalábbis mi így hívjuk Veszprém környékén. Nem egy bonyolult étel és ráadásul olyan alapanyagokból készül, amit általában találunk otthon. Egyszerűen nagyszerű. Miért is jutott pont most eszembe? A kert az oka. A tavasz egyszerűen varázslatos itt. Talán vannak köztetek olyan szerencsések, hogy ezt évről-évre megélhetetitek, de 15 év nagyvárosi élet után számomra ez felér egy csodával. Korán reggel még hűvös van, mondhatni hideg, még látszik a leheletem. Szívesen leülnék a lépcsőre a cseresznyefa alá a reggeli kávémmal, de nem engedek a csábításnak, még várnom kell ezzel pár hónapot. A bakonyi hegyek ködfelhőbe burkolóznak, ilyen korán még nem engedik fel a lovakat a szemben levő domboldalra. Napról napra változik a természet, felfedezek új virágokat, vagy újabb fa kezd zöldellni.
Hétvégén először kell füvet nyírni és miközben Áron a lejtős telekkel és a fűnyíróval küzd, én dughagymákat nyomkodok le az új veteményeskertbe és levendulát ültetetek a ház mellett húzódó ágyásba. A szomszédunkkal, Tiborral megállunk egy beszélgetésre a kerítésnél, megkérdezi, hogy nem kell-e nekünk kannavirág. Felszedtek belőle, nekik túl sok van, szívesen adnak. A faluban egyébként az a szokás, ha valakinek több van egy növényből, mint amire szüksége van, akkor kiteszi a háza elé, és akinek kell, elviszi. Először azért mégis minket kérdeztek meg. Városiként elszoktam ettől a barátságos kedvességtől, az adás természetes gesztusától, a “nekem van elég, adok neked is” ősi ösztönétől. Mamira gondolok, sváb nagyanyámra, aki ebben a faluban született és nőtt fel és akinek tulipánahagymái és rozmaringhajtásai ma már rengeteg barát és ismerős kertjét díszítik. A kannavirág magas lesz, nagy pirosas-narancssárgás virággal. A szomszéd házfal mellé ültetjük majd, olyan lesz, mint egy sövény.
A japánbirs a cseresznyefa alatt mint egy nagy rózsaszín virágcsokor. Lecsípek belőle néhány ágat és vázába teszem.
Érthető módon nem akaródzik bemenni a házba és olyan sok időt most a konyhában sem szeretnék eltölteni. Így jut eszembe a tócsi. Mami sokszor készített nekünk, ezért én azt hittem, hogy igazi sváb étel, de aztán utánaolvasva rájövök, hogy Magyarország minden területén ismerik és senki sem tudja, honnan származik. A nagymamám citromreszelőn reszelte hozzá a burgonyát, én inkább az almareszelőt használom, szeretem, ha olyan, mint egy szénaboglya, és jó ropogósra sütöm. A krumplit meghámoztam, már csak reszelni kell, átszaladok Anihoz friss tejfölért, egy kis üveg elég lesz kettőnknek. Kérdezem mennyivel tartozom, Ani csak rálegyint: “Semennyivel, csak legyél ügyes, süss finom tócsit”.
Tócsi
Hozzávalók 4 főre:
600 g burgonya
4 gerezd fokhagyma
4 csipet só
40 g liszt
napraforgó olaj a sütéshez
A burgonyát almareszelőn lereszelem, hozzáadom az átnyomott fokhagymagerezdeket, a sót és a lisztet és jól összekeverem. Egy serpenyőben kétujjnyi olajat hevítek és ha már forró, kis halmokat rakosgatok bele, majd szétnyomogatom lepény formára. Mindkét oldalát aranybarnára sütöm, majd papírtörlőn lecsepegtetem. Tejföllel tálalom.
