Gyerekkoromban néhányszor jártam a házban, ahol most élünk. Nagymamám sógora akkor már egyedül élt itt és néha-néha eltöltöttünk nála egy napot a testvéremmel és az unokatestvéreimmel. Még ennyi év távlatából is emlékszem, hogy a ház az óriási kerttel olyannak tűnt számomra, mint egy csodavilág. A legemlékezetesebb és a legkedvesebb hely azonban a padlás volt. A padlás gyerekként régi titkok és történetek rejtekhelye volt számomra, tele kincsekkel, felfedeznivaló zegzugokkal. Általában a gyerekeket nem engedik fel a padlásra, mert poros és esetleg eleshetnek egy-egy rosszul elhelyezett limlomban, Jóska bácsi viszont megengedte, hogy felmásszak a meredek létrán és körbenézzek. Arra nem emlékszem, hogy mit láttam, arra a büszkeségre viszont igen, amit éreztem, amikor lassan és óvatosan ereszkedtem vissza: én egyedül felmehettem a padlásra! 
A padlás valószínűleg azóta nem sokat változott. Most már engedély nélkül, bátran mászhatok fel és le az egyre rozogább falépcsőn és annyi időt tölthetek nézelődéssel, amennyit csak szeretnék. Szeretem azt a nyikorgást, amit az öreg faajtó hallat, amikor nyitom. Szeretem a régi odahajított munkaruhákat a gerendákra, amelyek azt az érzetet keltik, mintha Jóska bácsi még mindig itt lenne és időnként dolgozgatna a kertben. 
A sarokban a rokkát már nem használja senki és a terménymérleget se, a súlyokkal. Másfél éve, mióta beköltöztünk, hagytam, hogy a padlás eredeti formájában maradjon, viszont most úgy éreztem, eljött az ideje a takarításnak és rendrakásnak. Rengeteg kidobásra ítélt lomot kell kitakarítanunk, viszont eközben számos kincsre is akadunk. Így például a két lópatkóra, amit a bejárati ajtó mellé helyezek el, hogy szerencsét hozzon, egy réz csengőre, amit majd szintén az ajtó mellé akasztunk, egy felújítandó kovácsoltvas állólámpára és jó néhány tejhordó kannára. Régi újságok és iskolai tankönyvek is előkerülnek, sőt egy 1891-ből származó adásvételi szerződés is. Számos ládát, üveget ott hagyok pókhálósan, ahol volt, a terménymérleget a zsákkal letakarva, hogy megőrizzem a padlás semmihez sem hasonlítható hangulatát. A falépcső még mindig meredek, viszont ahogy hordom le egymás után a zsákokat, egyre otthonosabban is biztosabban szaladok fel és le, ami biztos jele annak, itt már valóban itthon vagyok.
Egy ilyen nap után jobbat el se tudok képzelni, mint a kertben felállított rögtönzött büféasztalról elvenni egy jégbe hűtött földieper-puncsot, amit egy, a 30-as évekből származó szakácskönyvben találtam. Bár a recept szerzője, Sárosi Bella nagyobb mennyiségekben gondolkodott és kizárólag francia vörösborban, de én nem lennék ilyen szigorú. Különösen most, hogy fáradtan, porosan kortyolgatom a jéghideg puncsot, amit magyar borokból és pezsgőből készítettem el, és arra gondolok, hogy időnként szükségünk van arra, hogy a múltban elmerüljünk és a régi dolgokat új formában becsempésszük a mindennapjainkba. Akár egy lópatkóról vagy egy eperpuncs receptről is legyen szó.
Földieper-puncs
egy 1930-ból Sárosi Bellától származó recept nyomán
500 eper (lehet friss vagy fagyasztott)
1 db kis üveges pezsgő (200 ml)
150 ml vörösbor
300 ml fehérbor
100 g cukor
jég a tálaláshoz
Az epret pürésítjük, ha nem szeretjük a magokat, akkor átszűrjük. Feloldjuk benne a cukrot, majd hozzákeverjük az italokat, átkeverjük és jól behűtjük. Néhány szem jeget dobunk bele tálaláskor.
