Legalább egy évtizedig vártam arra, hogy egyszer nap mint nap egy gyümölcsöskertben ébredhessek reggelente. Valószínűleg a génjeimben hordozom a gyümölcsfák iránti rajongást, a kert szeretetét. Mamira gondolok, és amikor arról mesélt, milyen volt, mikor végre saját kertje lehetett. A 60-as évek végén sikerült a papámmal venniük egy telket a Veszprém közeli Csatár hegyen. Víz nem volt- még mindig nincs- csak áram, és egy teljesen üres és csupasz parcella. Mikor kisorsolták, hogy melyik parcellát kapják, Papival kimentek, leültek a fűre, nézték a távoli fényeket, és arra gondoltak: ez a mi földünk.
Ez az üres telek az én gyerekkoromban már egészen más képet mutatott, igazi kertté vált egy kis faházzal, amit bunginak hívtunk. Addigra Mami és Papi gondos kezei számos gyümölcsfát és bokrot ültettek, ágyásokat alakítottak ki, amelyekben megtermett a paprika, paradicsom, uborka, és minden finomság, amiből Mami a konyhában csodákat alkotott. A kerítés oldalán a kiváncsi tekintetek elől fenyőfák védtek, alattuk gyöngyvirágot szedhettünk. Az öreg Wartburgnak kialakított kocsibeálló mellett virágok nyíltak, nekünk pedig kis homokozót alakítottak ki. Egy igazi paradicsom volt.
Nyáron szinte minden hétvégét ott töltötték. Szeretem, ahogy meséli, hogy hajnalban felkelt, és mezítláb sétált a harmatos fűben, csodálta a cseresznyefákat, először a virágaikat, aztán a terméseiket. Szinte látom magam előtt Mami kecses alakját, csinos, maga varrta ruháját. Az emlékeiben ott vagyok vele Csatin.
A Csatival kapcsolatos emlékeim meglepő módon mindig az evéshez kapcsolódnak, ahogy leszedtem a fáról a barackot és beleharapva a leve kétoldalt lecsurgott az arcomon. Vagy amikor Mami kosarat adott és elküldött minket málnát és ribizlit szedni. Egyáltalán nem bánta, hogy a kosár nem igazán telt meg, inkább a hasunk. Pontosan ez volt a célja. Fára másztunk, párnával kényelmes pihenőhelyet csináltunk magunknak a vastag ágakon, és a szánkba lógott a cseresznye.
Mikor végre megvalósult az álmom, hogy nekem is lehet egy Csatim, egy gyümölcsöskertem, nem tudtam, hogy milyen hosszú tanulás lesz, amíg megértem a természetet és a ritmusát. Mi mikor érik? Egyáltalán honnan tudom, hogy a meggy mikor szedhető, amikor pirosnak már piros? Hogyan szedem, szárral vagy anélkül? Mivel járok jobban, ha lepotyog a barack, vagy ha még kisebb zöld foltokkal leszedem a három méteres magasságú ágakról? Hogyan tárolom az almát, teszek-e újságpapírt közé, egymásra pakolhatom-e, vagy csak egy sort? Milyen gyakran kell átválogatni, hogy ne romoljanak meg a tél folyamán?
Ezek és ehhez hasonló kérdések sora merült fel időközben. Volt, amit megkérdeztem Mamitól, volt, amire rájöttem. Többnyire persze úgy, hogy hibáztam. Nem figyeltem az időjárást, esett, a cseresznye megrepedt, majd pillanatok alatt megrohadt. Az almát nem válogattam át időben, tönkrement a tároláskor.
Idén viszont valami megváltozott. Már figyeltem az időjárást. Épp egy nagy vihar előtt cseresznyével szedtem tele a kosarat, aztán folytattam a meggyel, amit minden nap kóstolgattam, hogy aztán íz alapján döntsek a szüretről.
És 2015 óta, mióta a kis házba költöztünk, először lehetett igazán barackot szüretelni. Nem bántam, hogy az éjszakába nyúlott a lekvárfőzés, mert saját lekvárunk van és még annyi is maradt, hogy sütit süssek belőle.
Nem is akármilyet.
Ezt a barackos lepényt több, mint 10 éve ettem utoljára, Bóbinál, akivel azóta elsodort minket az élet egymás mellől. Azóta vágyakozom az ízére, a lágy, foszlós tésztára, a belesült fanyar barackokkal és a tetején ropogós, belül lágy tojáshabkoronával.
A blogon azóta többször készítettem hasonló tojáshabos lepényeket, pitéket, különböző múlt század eleji szakácskönyvek alapján. Valójában mindegyik egy kísérlet volt, hogy megpróbáljam Bóbi lepényét reprodukálni és visszahozni azoknak a felejthetetlen, Duna-parti lepényeknek a zamatát. Sikertelenül.
Végül egy este nem hagyott nyugodni a dolog, még elaludni sem bírtam, amíg megírtam egy emailt Zsuzsa néninek, hogy segítséget kérjek a kapcsolatfelvételhez. Utolsó találkozásunk óta Bóbi imádott városába, Rómába költözött, tíz évvel ezelőtt pedig sosem emaileztünk. Végül Zsuzsa néni segítségével eljutott a kérésem Bóbihoz, akitől még aznap jött a válasz, mellékelve a vágyott recept részletes leírásával. Az engedélyével most közzéteszem ennek a csodálatos lepénynek a titkát, amiről kiderült- talán nem is véletlenül- hogy egy régi családi recept, még Bóbi nagymamájáé volt.
Az ízeknek mágikus erejük van. Ahogy beleharapok az első szeletbe, rögtön magával repít, de most már a barackos lepényhez új élmények kötődnek, egy tanulnivaló kerttel, egy hatalmas barackfával, egy dán ételfotós barátjának és családjának látogatásával, akik újabb és újabb szeleteket kérnek a frissen kisült lepényből, amihez a saját kertünk barackjait használtam.
Igen, ez a mi kertünk, a mi földünk.
Barackos lepény
Követve Bóbi útmutatását, a sertészír maradt zsír, és nem margarin vagy vaj. A barack mennyiségét, a sütő hőmérsékletét és az időt már én tettem hozzá, minden más az eredeti receptnek megfelelő.
Hozzávalók:
250 g liszt
20 g friss élesztő
100 ml langyos tej
1-2 csipet kristálycukor
4 tojás, különválasztva
120 g sertészsír
200 g porcukor
500 g sárgabarack
- A tejben feloldom a cukrot és az élesztőt és letakarva hagyom felfutni.
- A tojássárgáját robotgéppel kikeverem a zsírral. (A tojásfehérjét félreteszem a habhoz) A lisztet, a felfutott élesztőt a tojásos zsírral összegyúrom. Először géppel próbáltam, de a tészta ragacsos volt, és rájöttem, hogy a jól meglisztezett deszkán gyúrva érem el a tökéletes állagot, így végül kézzel dolgoztam. Lisztezett deszkán kinyújtom a kizsírozott, kilisztezett tepsi méretére ( 30×25 cm ) és a tetejére rakom a kimagozott, felezett barackokat, majd letakarva hagyom egy órán át kelni.
- A sütőt előmelegítem 200 ºC fokra (légkeveréses 190 ºC fok), majd 10-15 perc alatt elősütöm.
A sütő hőmérsékletét csökkentem 160 ºC fokra (légkeverés 150 ºC) A tojásfehérjét kemény habbá verem a porcukorral és a barackok tetejére simítom. 30 percig szárítva sütöm.
