Egyszerű fenyőfából készült láda volt a padláson. Rögtön a padlásfeljáróval szemben lett elhelyezve, látszott, hogy örült, aki annak idején felcipelte, hogy a legközelebbi helyen le is rakhatja a súlyos darabot. Évtizedek pora borította, egy vastag repedés volt a tetején, és nyikorgott a zsanér, ahogy kinyitottam. Kincseket nem találtam benne, csak néhány egér- és molyrágta ruhadarabot, egy régi kabátot és néhány munkásnadrágot. A szú lehet, hogy komolyabb kárt tett benne egyszer, ezért a biztonság kedvéért Jóska bácsi egy faléccel egyik oldalon megerősítette. A zárja hiányzott. Gazdag képzelőerő kellett hozzá, hogy a ládát egy hasznos és szép bútordarabnak képzeljem el, de szerencsére a képzelőerőmmel sosem volt probléma. Tudtam, hogy dísze lesz egyszer majd a otthonunknak, miután felújítjuk a házat és amikor majd lesz időm lecsiszolni…Majd egyszer….
Aztán az élet gyorsabban hozta el a pillanatát, mint gondoltam. Egy csőtörés mindent megváltoztatott és hamarosan egy teljes felújítás kellős közepén találtuk magunkat.
Eljött egy csipős, decemberi nap, amikor fejtetőig beöltözve megérkeztem az építkezésre, hogy segítsek a kőműveseknek a padláson pakolni, hiszen bontják a tetőt. Ahogy megálltam a ház előtt, alig kaptam levegőt a látványtól. Nem volt tetőnk. A szarufák még az égnek meredeztek ugyan, de a cserép már sehol sem volt, mint ahogyan eltűnt a régi rokka is, a láda, a számtalan demizsonnal és üres befőttesüveggel együtt. Dobogó szívvel másztam fel a létrán, fel a tetőre, és aggódva mondtam Janinak, hogy jöttem volna én pakolni, de hát úgy tudtam, csak délután kezdik.
Ő feljebb tolta az orrán vastag szemüvegét és nyugodtam válaszolt:
– Levittünk a pincébe mindent, kezitcsókolom, ne aggódjon. Igazából addigra már megtanulhattam volna, hogy Jani a főkőműves és Berci, a segédje mellett nem kell aggódnom.
– A ládát is? A rokkát is? A befőttes üvegeket is? – kérdeztem vissza azért a biztonság kedvéért, és közben úgy éreztem magam, mintha egy bizarr álmot látnék, ahogy állok a régi padlásunkon, a bakonyi hegyeket nézem, miközben a szél fújja az arcomat.
– Persze, mindent. Nem dobtunk ki semmit, kezitcsókolom. Bár a terménymérleget és a ládát nem bírtuk levinni, úgyhogy azt betettük a régi nappaliba.
És valóban. A pincébe került minden, amit valószínűleg bárki más nemes egyszerűséggel limlomnak nevezett volna. Egy törött rokka, üres savanyúságos üvegek, zsíros bödönből kettő, és jó néhány faláda krumplinak, répának és egyéb kerti terménynek. Egy vallási témájú nyomat a galambokat etető világoskékbe öltözött Szűz Máriával és szőke, rózsaszín ruhás Jézuskával. Egy kézzel készített, jobb napokat látott babaszekrény és néhány üres szódásszifon.
A régi nappalinkban– ahol csak a letakart cserépkályha jelezte, hogy ez hajdan szoba volt – ott állt a láda és mellette a terménymérleg, mintha csak egy néprajzi múzeum kortárs szemléletben kiakított kiállítóterme lenne. Dolgoztak mellette villanyszerelők, fűtésszerelők, kerülgette a festő, a burkoló és a hónapok folyamán ha ez egyáltalán lehetséges, még porosabb és koszosabb lett.
A láda az elkövetkező hónapok során sokat utazott, oda rakták, ahol éppen nem volt útban, végigjárta az egész házat. Volt, hogy mindenhol és mindenkinek útban volt, olyankor az udvarra került, de valahogyan Jani és Berci megérezték, hogy ennek a bogaras nőszemélynek (nekem) ezek a tárgyak nagyon kedvesek. Mindig gondosan letakarták, így a januári hóesés és a tavaszi esők ellenére a láda túlélte az építkezést.
Ahogy beköltöztünk, Áronnal egyik délután kicipeltük a ruhásládát a kertbe, és Áron nekiesett a csiszológéppel. Aztán jött a női munka, finom csiszolóvászonnal még átdörzsöltem, szúmentesítő folyadékkal átkentem, aztán már csak egy réteg átlátszó svéd viaszt kapott. 
A (túl)fejlett képzelőerőnek vannak előnyei. Például az, hogy ezt a majd’ százéves, egyszerű, minden díszítéstől és sallangtól mentes ládát láttam magam előtt, ahogy majd elrejti a kertben használt párnákat, meleg takarókat, és természetesen a vasalnivalót…
Ez a láda sokat megélt, látott, hallott. Talán fültanúja volt, mikor a faluba jött a hír, hogy vége a háborúnak. Talán a tulajdonosokkal együtt rettegett a hírhedt kitelepítéstől, aztán lehet, hogy kevesebb ruha lett benne, miután Jóska bácsiék fia 1956-ban kigyalogolt nyugatra. A láda még üresebb Rózsi néni halálával, aztán már nem volt rá szükség. Mostanáig.
Jani múlt ősz óta nincs már velünk, megdöbbentő váratlansággal hunyt el nem sokkal azután, hogy visszaköltözhettünk az otthonunkba. Azonban a keze munkája vesz minket körbe mindenhol, akármerre nézünk a házban, rá gondolok, ahogy a nappali kőfalát nézem, látom, ahogy áll a bakon és rakja a köveket, rámnéz, feljebb tolja a szemüvegét és megkérdezi.
– Jó lesz, kezitcsókolom?- kérdezte mindig.
– Jó lesz Jani, csodaszép!- válaszoltam ilyenkor mindig, mire ő meglepetten kikerekítette a szemét, mint aki ritkán hall dicséretet.
– Tényleg? Na, jól van akkor.
Jani jut eszembe akkor is, mikor felnyitom a láda tetejét, ami most sokkal kevésbé nyikorog, és kiveszek belőle egy puha takarót, ahogy azt évekkel ezelőtt megálmodtam.
Ez a citromos piskótatorta két recept ötvözete. A piskóta tésztáját Ica- az általános iskolai osztályfőnököm- nagymamájának receptkönyvéből vettem. A benne található krémhez pedig Horváth Ilona egyszerű vajkrémjének leírását vettem alapul és gazdagítottam sok-sok citromhéjjal és egy kis citromlével. Amikor a múltkori bejegyzés pitypangjait szedtem, már tudtam, hogy a százszorszépeknek is helyet kell kapniuk valahol, valamiben, mivel nagy örömömre a virága és a levele is ehető. Így ahogy a múltkori pitypangméz készítésénél, most is kisétáltam a kertbe, és virágfejeket szedtem a díszítéshez, aminél jobb foglalatosságot nem nagyon tudok elképzelni.
A torta pedig pontosan egy tavaszi hétvégi délutánhoz illik: habkönnyű, édesen savanykás, krémes és… természetesen virágos.
A fotózáshoz használt kézzel szövött, növényi festésű textilek @textil_szakacsniki /Szakács Niki keze munkáját dicsérik.
instagram.com/textil_szakacsniki
facebook.com/textil.szakacsniki
Citromkrémes piskótatorta százszorszépekkel
Hozzávalók:
A piskótához
6 tojássárgája és fehérje szétválasztva
6 púpozott evőkanál porcukor (120 g)
6 evőkanál liszt (100 g)
A citromos vajkrémhez
1 egész tojás
1 tojás sárgája
125 g cukor (én kristállyal csináltam, de szerintem jobb lenne porcukorral)
100 g vaj
1 evőkanál citromlé
1 citrom reszelt héja
1 maroknyi százszorszép
A sütőt előmelegítem 180°C fokra (légkeverésnél 170°C fokra) Kivajazok és kilisztezek két 12 cm átmérőjű, kivehető aljú tortaformát.A tojássárgáját habosra verem. A tojásfehérjéket kemény habbá verem, hozzáadom a cukrot, aztán a tojássárgáját, azzal is tovább verem, majd spatulával fokozatosan adagolva óvatosan hozzákeverem a lisztet. A masszát az előkészített formákba öntöm, és kb. 20 perc alatt aranybarnára sütöm. Akkor jó, ha óvatosan benyomom a tetejét és rugalmas, nem marad ott az ujjam nyoma. Óvatosan kiveszem a formából és rácson hagyom kihűlni a tortákat, majd vízszintesen mindkettőt elvágom, hogy négy tortalapot kapjak.
A krémhez a tojásokat a cukorral vízgőz felett habverővel folyamatosan verve közepes sűrűségű krémmé főzöm és hagyom kihűlni. A vajat géppel habosra keverem, majd hozzáadom a tojáskrémet, a citrom héját és levét. A tortalapokat megtöltöm a krémmel és a tetejére simítom a maradékot. A százszorszépekkel díszítem. 
