Szinte hihetetlen, hogy a blog 110. bejegyzését írom most.
Amikor az Emlékek Ízét útjára indítottam, eredetileg az volt a célom, hogy a családi receptjeinket rögzítsem, megőrizzem és továbbadjam, hogy mindenki örömét lelje bennük és az ízek újabb emlékeket teremtsenek. Aztán egyre több inspiráció jött, régi könyvek, ismerősök kedvenc ételei által, néha pedig egy elfeledett, de újra megtalált recept adta az alapot ahhoz, hogy valami újat alkossak, egy régi ízt a magam elképzelésére formálva.
Meglepő módon ahelyett, hogy a témákból kifogynék, minden héten újabb és újabb ötletek érkeznek látszólag szinte a semmiből. Egy véletlen találkozás, egy telefonban elejtett félmondat, egy beszélgetés közben felszínre kerülő emlék és azonnal ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy a konyhába rohanjak és süssek-főzzek
Ezt a receptet már régóta tartogatom, az ötlet Jolikától származik, aki hónapokkal ezelőtt elmesélte, hogy náluk családi kedvenc az isler, vagy más néven isli fánk. Vagy, ha már sváb családba születtem, Ischler, sch-val és nagy I-vel. Jolika a receptet is elküldte nekem, amit egy cukrász barátnőjétől kapott, én pedig elővettem a régi szakácskönyveimet és összevetettem hat különböző recepttel, amit találtam, sőt még az osztrákok verziói között is kutattam.
Vánczáék 1936-ban nem hagyták ki a sütőport (nyilván, ha már sütőport gyártottak), bánffyhunyady Hunyady Erzsébet a citrom levét is beleöntötte a tésztába 1941-ben. Horváth Ilona klasszikusának 1974-es kiadásában rumot is tett bele, Tutsek Anna pedig egy csipet fahéjjal bolondította meg 1913-ban. Dr. Hevesi Sándorné 1934-ből származó receptjében tojást is gyúrt hozzá, és mandula helyett őrölt, pirított mogyorót használt.
Végül úgy döntöttem, megalkotom a saját magam verzióját, mondhatni a nyolcadik receptet, saját arányokkal és hozzávalókkal. Már csak a tökéletes csokoládémáz hiányzott. Erzsi csodálatos csokitortája segített hozzá, hogy befejezzem az Emlékek Íze islert, ugyanis az ő leírását követve készítem el a mázat, és a két linzer tallér közé pedig a kertünkben termett meggyből készült lekvár került.
Jolika tanácsait megfogadva a két tallér közé jó sok lekvárt raktam, megvártam, míg megszikkadtak kissé és utána óvatosan beleforgattam a csokimázba.
Savanykás meggylekvár a roppanós mandulás linzerlapok között és selyemfényű, roppanós csokiréteg…. Most már jöhetnek az emlékek is sorban, az iskolai színházi előadások szünetéről, a Mackó cukrászdában egyszer-egyszer elmajszolt islerről ünnepnapokon, és most pedig a kis bakonyi kertről, ahol a saját receptem alapján készült változatot majszolom, a fák közül elsőként virágba borult mirabolán fehér felhőkoronája alatt üldögélve.
Emlékek Íze Isler
Hozzávalók:
200 g vaj
200 g liszt
100 g őrölt mandula
70 g porcukor
1 csipet só
1 citrom héja
150 ml meggylekvár
Csokimáz
160 g vaj vagy margarin
240 g étcsokoládé
A vajat a liszttel és a sóval összemorzsolom, hozzáadom a mandulát, a porcukrot és a citrom reszelt héját. Összegyúrom és folpack fóliába csomagolva a hűtőbe teszem legalább fél órára.
Lisztezett deszkán nagyon vékonyra kinyújtom, szükséges időnként újralisztezni a tészta alatt és a tetejét, hogy biztosan ne ragadjon. 5 cm átmérőjű pogácsaszaggatóval kis köröket szúrok ki. A sütőt előmelegítem 180 fokra és kb. 8-10 perc alatt világos aranybarnára sütöm. (vigyázat, gyorsan pirulnak a vékony lapocskák!) Jolika rögtön forrón összeragasztja, én megvártam, hogy kicsit kihűljenek, majd kettesével összeragasztottam meggylekvárral. Jolika utasítása alapján egy napig hagytam szikkadni, de lehet, hogy egy fél nap is elegendő. A csokimázhoz vízgőz fölött megolvasztom a vajat és a csokit, és az összeragasztott tallérokat óvatosan belemártom, majd rácsra helyezem és hűvös helyen hagyom megdermedni a csokit. 
