Reggel tejfehér ködben ébredünk. A fény csak árnyéka önmagának, valamiféle derengésben telik az egész nap és úgy tűnik, minden szürke színű lett. Még az emberek hangulata is.
Ilyenkor nehezebb észrevenni a szépséget, mint egyébként, pedig igencsak próbálom. Leállok az autóval egy tölgyfa alatt, és abban a pillanatban, ahogy kiszállok, elém pottyan egy levél. Aztán egy másik. Felnézek az öreg tölgyre és figyelem, ahogy köríveket leírva hullanak le az utolsó levelei, egyik a másik után. Mint egy néma szimfónia. Előkapom a fényképezőgépet és megörökítem a pillanatot, szépnek látom, még akkor is, ha nélkülöz minden színt. 
“ Itt valamit tennem kell”- morfondírozok, ahogy a műterem, az építkezés idejére kialakított ideiglenes Emlékek Íze kuckó felé tartok.
Meggyújtok néhány gyertyát. Jobb. Főzök egy teát. Beepernek odaadom azt a marhahús csontot, ami a vasárnapi levesből származik és figyelem azt a mérhetetlen örömet, ahogy nekiáll rágcsálni és behúzza a “kutyaházába”, mint a mesebeli szörny az áldozatát a barlangba.
Máris sikerült fény csempészni a napunkba, de még valami hiányzik. Egy íz és egy történet. Eszembe jut egy beszélgetés és rögtön tudom is, hogy mit is fogok főzni. Amióta az Emlékek Ízét írom, gyakran megesik, hogy a beszélgetések- bárhonnan is indultak- emlékek és ételek köré fonódnak. Így történik ez Jolival is, akivel világmegváltó beszélgetéseink során jutunk el a nagymamáinkhoz és a hagyományokhoz.
“Nagyon szerettem a nagymamámnál lenni…”- meséli, majd elgondolkodva elhallgat- “Tudod mit készített reggelire?”
“Mit? ”- kérdezem kiváncsian és örömmel, mert ha valaki emlékeket mesél, olyan, mintha időutazást tennék.
“ Töpörtyűs rántottát…de érdekes, hogy most ez eszembe jutott” – méláz el Joli- “ha most nem mesélem el, talán teljesen el is felejtetttem volna. Még érzem az ízét a számban”.
Nem meglepő módon a beszélgetés a recept megtárgyalásával folytatódik, és rögtön ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy kipróbáljam.
“Nem bánod, ha leírom a blogomban?”- kérdezem Jolit azért a biztonság kedvéért.
“Jaj, ugyan, dehogy, sőt, a nagymamám nagyon boldog lenne, ha tudná…”
Nem egy könnyű, diétás étel, viszont ahogy készítem, szinte látom magam előtt Joli nagymamáját, aki szeretné az unokája reggelijét kicsit tartalmasabbá és finomabbá tenni, ezért előveszi a kamrából a disznóöléskor készült töpörtyűt. Egy serpenyőben kevés zsiradékon enyhén megpirítja, épp csak annyira, hogy egy kis zsírt engedjen, aztán ráönti a tojást, gyors mozdulatokkal a fakanállal megkevergeti, hogy kicsit darabos maradjon, de ne száradjon ki. Mivel az eredeti recept így szól, ezért én sem gazdagítom a rántottát semmivel, pedig akár mehetne bele hagyma, zöldhagyma vagy paprika. Most csupán annyival egészítem ki, hogy egy kis apróra vágott petrezselyemmel és pirospaprikával megszórom, mert így legalább bele tudom csempészni a hiányzó színt a napba, ami viszont így már meg van mentve.
Egy tál gőzölgő, krémes rántottával és egy emlékkel.
Töpörtyűs rántotta
4 főre
40 g töpörtyű
1 evőkanál olaj, vaj vagy zsír
8 db tojás
4 csipet só
frissen őrölt bors
2 csipet pirospaprika
1 kis csokor petrezselyem
friss zöldségek, saláta és ropogós kenyér a tálaláshoz
A töpörtyűt apróra vágom. Ahány tojás, annyi csipet sóval felverem a tojásokat, és őrölt borssal ízesítem. Egy kevés zsiradékot hevítek egy serpenyőben és kevergetve kicsit pirítok a töpörtyűn, épp csak annyira, hogy egy kicsit kiengedjen a zsírjából. Ráöntöm a tojást, és rögtön lekapom a tűzről, gyorsan kevergetem, hogy darabos legyen, de ne száradjon ki. (Mindenki ízlése szerint süsse, ahogy szereti) Megszórom apróra vágott petrezselyemmel és megszórom pirospaprikával. Zöldsalátával és néhány szelet ropogós kenyérrel tálalom
