Közeledik a 35. szülinapom. Kicsit misztikus ez a szám, talán mert kerek, vagy talán a súlya miatt, amit társítok hozzá. Optimista hozzáállással azt feltételezem, hogy 100 évig fogok élni- legalábbis tervem annyi van, hogy legalább még 70 évet unatkozás nélkül el tudnék tölteni- ami azt jelenti, hogy megéltem már az életem egyharmad részét. Ilyenkor jó egy kicsit megállni mindenféle érzelgősség nélkül, visszanézni az úton, majd körülnézni, hogy hol vagyok és az utam hova vezetett. Esetleg egy cseppnyi szentimentalizmust is engedélyezhetek magamnak. Végülis szülinapom lesz.
Végiggondolom, hogy milyen hosszú ideig kerestem az “otthont”, ahol tényleg megélhetem a szó valódi jelentését. Hosszú ideig vágyakoztam egy természetközeli életért, miközben nagyvárosok különböző városrészeiben élve egyre távolabb kerültem tőle. 
Az idő fogalmához mindig a kevés szó társult és az életet olyannak éltem meg, mint egy maratont, amit le kell futni, viszont fogalmam sincs, hogy van-e egyáltalán célvonal. Érdekes módon a képek, amelyek időnként felvillantak- lekvárfőzés a nyári konyhában, gyümölcsszedés egy karkosárba, egy búzatábla pöttyözve a kék búzavirággal vagy domboldalon legelésző lovak- inkább tűntek illúziónak, mint megvalósítható életnek. Furcsa, már-már szürreális érzés rájönni, hogy a képek az itt-és-most képei, a valóság egy szelete. Megtörtént. A domboldalra minden reggel felengedik a lovakat, Marika néninél tele van a búza a kék virággal, amit megvilágítanak a kelő nap sugarai, én pedig állok a nyári konyhában és főzöm a lekvárt.
Egy kicsi, közel százéves ház, amin folyamatosan van és lesz mit javítgatni és ami tökéletlenségében lesz tökéletes. A kis ház egy hétvégére még kisebb lesz, amikor Gergőék újrarakják a 40 éve elhanyagolt cserépkályhát, fóliasátrat építünk és beköltözünk a hálószobába. Mindent agyagpor borít, amit nem tudtunk letakarni, de a régi-új kályha gyönyörű, nem látszik rajta idő, az elrepedt csempéket hátulra rejtették és megengedtük magunknak azt a luxust, hogy üvegajtót kérjünk a régi elferdült ajtó helyett. Így télen nézhetjük majd a parázsló fahasábokat. A cseresznyefáról talán már a hétvégén szedhetjük a gyümölcsöt és tegnap először a saját kertünkből ettünk madársalátát. Anyuval cseresznyét szedünk Mami telkén, ahol minden előbb érik, mint nálunk, nevetünk és nosztalgiázunk. Van időnk.
Marika néni múlt héten egy doboz eperrel ajándékozott meg, tegnap egy tucat házi tojást kaptunk tőle. Ani egy tányér még forró barátfülével lep meg, aztán egy másik nap egy pár szál rózsát vág le nekem, hogy vázába tehessem. Még mindig szokatlan és megható számomra az adás ilyen önzetlen és természetes formája és keresem az alkalmat, hogy viszonozzam, bár azt is érzem, hogy ezt nem várják el.
Jó ez az itt-és-most. Ha lehetne szülinapi kívánságom, akkor azt kívánnám, hogy mindig ennyire szeressem a jelen pilanatát. Ennél több nem is kell. Esetleg csak egy dolog. Egy kis eperdzsem. A nyári konyhából, üvegekbe töltve, egy kis darab anyaggal letakarva, masnival átkötve, ami olyan, akár egy szülinapi ajándék.
Eperdzsem egy 1930-as évekbeli magyar szakácskönyv alapján
Mivel a családunkban nincsen hagyománya az eperdzsem készítésnek, ezért elővettem a régi szakácskönyveimet és találtam egy receptet, amely végre nem ad hozzá egy kiló gyümölcshöz egy kiló cukrot. Én minimalizáltam a cukor mennyiségét és megkóstolva a lekvárt talán még egy kis citromot is lehetne hozzá adni.
Hozzávalók:
1 kg eper
250-300 g cukor
Az epret az eredeti recept szerint át kéne törni, én helyette botmixerrel pépesítem, majd addig főzöm, amíg kissé besűrűsödik. Ekkor hozzáadom a cukrot és azzal együtt még 10-15 percig főzöm. Tisztára mosott üvegekben töltöm, lezárom és egy fazék vízbe állítva az üvegeket még 40 percig lassan, gyöngyözve főzöm. Ezután száraz dunsztba rakom, vagyis egy kosarat kibélelek takaróval és letakarva 1-2 napig abban tartom az üvegeket, amíg teljesen ki nem hűlnek. 
