Maminál üldögélek egy pár héttel ezelőtt és mesél. Imádom, mikor mesél. Mesél arról, hogy milyenek voltak a régi telek, amikor még fiatal volt. Hogy ropogott a hó a lábuk alatt, mikor mentek a templomba és ő Szent Antal apródja volt. Emlékszik a betlehemesekre, akik végigjárták a házakat és énekeltek. A disznóvágások illatára. Arra, hogy a maga fonta gyapjúfonalból nagypapámnak megkötötte azt a gyönyörű kék pulóvert, amit véletlenül utána kimostak meleg vízben és gyerekméret lett belőle.
Mamit hallgatom és akaratlanul is összehasonlítom az ő emlékeit a mai karácsonyokkal és annyira vágyom arra, hogy legalább egy kis töredékét átcsempészhessem a mai világba.
Szerencsés vagyok, hogy itt élek a mi kis falunkban, ahol időnként úgy tűnik, hogy bizonyos szempontból megállt az idő. A templom olyan, mint egy mécses, amikor kivilágítva megtelik azokkal is, akik nem templombajárók, hogy meghallgassák a helyi kórust és az óvodásokat az adventi ünnepségen. Hazafelé a szomszédok egymásba karolnak, beszélgetnek és közben összehúzzák a kabátjukat, hogy védekezzenek a metsző, hideg szél ellen. A Mikulás-műsorra készülve palacsintát sütnek majd a gyerekeknek, hamarosan itt a karácsonyi ünnepség forralt borozással, és a Christkindl, akik sváb szokás szerint a házakat járják majd és énekelnek.
A tavalyi adventi koszorúalapot felfrissítem a kertben összeszedett termésekkel, bogyókkal és tujalevelekkel, mécseseket gyújtok, a cserépkályhában szépen parázslanak a hasábok.
Elégedetten bevonulok a kicsi konyhába, kezemben a másik nagymamim receptkönyvével és nekiállok, hogy vanília és dió illatával töltsem meg a levegőt. Karácsony illattal. A vaníliás kiflit sok helyen őrölt mandulából készítik, de Mami receptjében dió van, bizonyosan azért, mert dió termett a kertben. Emlékszem gyerekkoromból, hogy mennyire szerettem ezt a kiflit, Mami fémdobozban tartotta a hideg kamrában karácsonyig, csak időnként lehetett belőle kicsenni egy-egy darabot az engedélyével. Apu édesanyja sajnos már nem ünnepelhet velünk. A mi hideg kamránkban viszont most az ő kamrapolcai állnak, azokra pakolhatom majd fémdobozokban a vaníliás kiflit, az ő receptje alapján. Abban a kis faluban, ahol felnőtt, és ahol még mindig sokan emlékeznek rá.
Azt hiszem, így érnek össze az emlékek, a hagyományok, így visszük tovább azt a vékony kis szálat, amit ajándékba kaptunk. Ami talán a legszebb karácsonyi ajándék. 
Vaníliás kifli
Hozzávalók:
400 g liszt
250 g vaj vagy margarin
100 g porcukor
100 g darált dió
1 ek. tejföl, ha nem áll össze a tészta
porcukor és egy csg. vaníliás cukor a hempergetéshez
Előmelegítem a sütőt 180 fokra. A vajat lereszelem és elmorzsolom a liszttel és a többi hozzávalóval. Mami receptjében az áll, ha nem áll össze a tészta, akkor tegyünk hozzá egy kevés tejfölt, nekem nem állt össze, úgyhogy egy evőkanállal tettem bele. A tésztát összegyúrom és kis darabokra osztva ceruzavékonyságra nyújtom és tetszőleges nagyságúra felvágom (8-10 cm). Patkót hajlítok és sütőpapírral bélelt tepsire rakosgatom őket. 180 fokon addig sütöm, amíg halvány aranybarna színt kap. (kb. 10-15 perc) Néhány evőkanál porcukrot összekeverek a vaníliás cukorral és a kifliket még melegen ebbe hempergetem. 
